Göncz Árpád akkori köztársasági elnök levele a megnyitó ünnepségre
Bp. 1992. július 20.
Kedves magyar Buddhista Barátaim!
Ünnepélyes alkalom, hogy sztúpát állítunk Kőrösi Csoma Sándor, nagy honfitársunk emlékére, akit népünk eredetének megismerése vonzott a világ távoli, s előttünk oly soká elzárt tájára, a Himalája hegyei közé.
Álmait követte, s valóságosat alkotott: megismertette a világgal Tibet nyelvét, s eközben magába szívta, s megélte e távoli ország kultúráját. Magáévá tette, olyannyira, hogy azok utódai, akiket maga választott legtermékenyebb alkotó korának társaiul és tanácsadóiul, ma szentként tisztelik és elfogadják hitük, műveltségük képviselőjének, a magukénak. Párját ritkító jelenség ez.
Egy ember, egy nagy tudós aki egy pillanatig sem szakadt el szűkebb pátriájától, a székely havasoktól, aki egy pillanatig sem hallgattatta el magában az ősök hívószavát, képes volt teljes mértékben azonosulni egy, a veleszületettől gyökeresen különböző, ősi műveltséggel. Képes volt vállalni érte minden fáradtságot, viszontagságot.
Joggal mondhatjuk el, hogy Kőrösi Csoma két kultúra, két ország képviselője és személyében forrasztja egybe a kettőt, egyetlen jelenséggé. Meg nem mondanám hát, ha szobrot faragnék Kőrösiről, Tibet köveiből, vagy a Székelyföld fenyőfájából faragnám-e?
Ma, a buddhista sztúpa előtt magyar szóval tiszteljük az EMBER emlékének, aki épp mert egyszerre volt székely-magyar és életét tekintve a Himalája fia mindenekelőtt mégiscsak a nagyvilágé, mindenki közös világáé, amelynek egyszerre adta örökbe Tibet kultúráját s a maga hazulról hozott kemény emberségét.