Buddha élete

A Himalája déli előhegységeiben él a közép-ázsiai eredetű szkíták Sákja nemzetsége. 2500 évvel ezelőtt élt királyuk, Suddhodana Gautama, Kapilavasztut tette meg székvárosának, ahol hatalmas palotát építtetett; béke és boldogság kísérte uralkodását. Felesége, Majadévi királyné a király nagybátyjának volt a leánya, aki a Szkíta nemzetség szomszédos ága felett uralkodott.
Házasságuk gyermektelen maradt húsz esztendeig. Ám egyszer a királyné különös álmot látott – egy fehér elefánt hatolt be méhébe testének jobb oldala felől – és az éjszaka áldott állapotba került. A király és a nép boldog várakozással tekintett a királyi gyermek születése elé. A királyné a szülés közeledtével a szokásnak megfelelően elindult szülei otthonába. Gyönyörű tavaszi napfény ragyogta be a vidéket, és útközben a menet megállott pihenni a Lumbini ligetben.

Mindenütt asóka virágok pompáztak, a királyné gyönyörködve nyújtotta kezét egy ág után, és az üde ligetben egy fiúgyermeket hozott a világra. Ég és Föld megörvendeztek, az egész mindenség gyönyörködött a királyné és az ifjú herceg dicsőségében. Ez a nevezetes nap a holdév negyedik hónapjának nyolcadik napja volt. A király öröme nem ismert határokat. A gyermeket elnevezte Sziddhartának, aminek jelentése: Minden kívánságot beteljesítő.

Ám az örömet hamarosan szomorúság követte a királyi palotában. Alig néhány nappal a szülés után, a jóságos Majadévi királyné hirtelen meghalt. A gyermeket a királynő húga, Mahapradzsapati fogadta magához.

A közeli hegyekben élt Aszita, a nagytiszteletű remete. Felfigyelt a királyfiból áradó ragyogásra, és eljött, hogy láthassa a gyermeket. Megpillantván a következőt mondotta: “Ez a gyermek, ha felnő, és a palotát választja, hatalmas király lesz, és leigázza a világot. De ha lemond az udvar örömeiről és a belső ösvényre tér, Buddha lesz, és megszabadítja az összes lényt.”

A király szívét kezdetben örömmel töltötte el a jövendölés. De az idő múltával egyre erősödött benne az aggodalom, félt, hogy fia a palota pompája helyett a hontalan remeteséget választja.

A herceget hétéves korában tanítani kezdték a polgári és katonai művészetekre, de őt gondolatai más irányba vonzották. Egy tavaszi napon apjával kisétáltak a palotából, és együtt figyeltek egy földművest, amint a földjét szántotta. Az ekevas kifordított a földből egy gilisztát, amit egy madár azonnal magával ragadott. Az ifjú herceg elgondolkodva ült le egy fa árnyékába, és döbbenten suttogta maga elé: “Ó, hát minden élőlény egymás életére tör?” A herceget, aki születése után oly hamar elveszítette édesanyját, mélyen megrendítette ezeknek a parányi lényeknek a tragédiája. Ahogy növekedett, a seb úgy mélyült napról-napra szívében, mint egy forradás a fiatal fán. Az emberi élet szenvedése egyre mélyebben és mélyebben vésődött elméjébe.

Nem feledvén a remete jóslatát, a király az idő múltával egyre jobban aggódott fiáért. Megtett mindent, hogy vidámnak lássa, és gondolatait más irányba terelje. Végül, fia életének tizenkilencedik esztendejében feleségül kérte számára Szupprabuddhának, Majadévi királyné bátyjának, Devadaha uralkodójának leányát, Jasodara hercegnőt.

A herceg a palotában a tavasz, az ősz és az esős évszak különféle pavilonjaiban belemerült a zene, a tánc és egyéb érzéki gyönyörök élvezetébe. Így telt el tíz esztendő. A palota fényűző gondtalansága azonban nem adott neki lelki békét. Kíváncsiságtól hajtva a falakon kívüli világra, négy alkalommal kilovagolt, és szembesült az öregség, betegség és halál elkerülhetetlenségével, valamint a belső ösvény lehetőségével. Hazatérve, gondolatai újra és újra visszatértek az emberi élet igazi értelmének kérdéséhez.

“A palota minden kincse, a test egészsége, az ifjúság virága – mit érnek számomra mindezek?” – gondolkodott el. – “A fiatalság tovaröppen, a testet betegség béklyózza, a halál elől nincs menekvés. Az ifjúság gőgje, az egészség gőgje, a lét gőgje – el kell vetnünk mindezeket.”

“Állandó küzdelemben a létért, természetszerűleg próbálunk megragadni valamely magasabb rendű értéket. Elismerjük, hogy az öregedés, a betegség és a halál elkerülhetetlen, és mégis a hasonlóan üres és mulandó dolgok között kereskedünk. Ám ekkor rossz úton járunk.”

“Az élet értelme túlmutat minden emberi szenvedésen. Aki ezt felismeri, az jár a helyes úton. A gyönyörökkel terhes udvari életben én, úgy látszik, rossz úton próbálkozom.

“Belső vívódása folytatódott egészen huszonkilencedik életévéig, amikor fia, Rahula megszületett. Ekkorra már végleg megcsömörlött az udvar hívságaitól, és elhatározta, hogy fényűző életét a hontalan kolduló remete vándorló életére cseréli fel. Egy nap apja elé állt, és megkérdezte: “Atyám, te önzetlenül szolgálod néped. Kérlek, mondd meg nekem: egész királyi hatalmaddal és a rendelkezésedre álló számtalan eszközzel, képes vagy-e megvédeni alattvalóidat a betegség, öregkor és halál szenvedéseitől? Én ezt a védelmet kívánom megtalálni minden lény számára.” És egy éjszaka kedvenc lova, a hófehér Kanthaka hátán, kocsihajtója, Csandaka kíséretében elhagyta a palotát.

Gyötrelmei azonban nem értek véget, ördögi hangok próbálták megkísérteni: “Térj vissza a palotába, keress más megoldást, s az egész világ a tiéd lehet”. De a felismerés, hogy a világi dolgok soha nem nyújthatnak végső megnyugvást, képessé tette e hangok elhallgattatására. Fejét leborotválta, és koldulócsészével a kezében elindult dél felé.

Először egy Bhagava nevű remetét keresett fel, és tanulmányozta annak aszketikus gyakorlatait, majd Arada Kalamához és Udraka Ramaputrához csatlakozott, hogy megtanulhassa módszereiket, melyek segítségével elmélyülésen keresztül óhajtották elérni a Megszabadulást. Egy ideig követte útmutatásaikat, de hamarosan világossá vált számára, hogy a Megvilágosodást ezekkel a gyakorlatokkal nem érheti el. Végül Magadha földjére vándorolt, és Uruvilva erdejében élt aszketikus életet a Nairandzsana folyó partján, nem messze a Gaja kastélytól.

Szinte emberfeletti önmegtartóztatással elmélkedett. Ezzel a gondolattal ösztökélte magát: “Soha a múltban nem volt, nincs a jelenben, és a jövőben sem lesz olyan aszkéta, aki nálam őszintébben törekedett, törekszik vagy fog törekedni.” Célját azonban nem sikerült elérnie. Az erdőben töltött hat esztendő után feladta önsanyargató életmódját, megfürdött a folyóban, és elfogadott egy csésze tejet a közeli faluban lakó leány, Szudzsata kezéből. Öt társa, akikkel már hat éve folytatta együtt aszketikus életét, ámultan figyelte, amint tejet fogad el egy leánytól. Úgy vélték visszaesett a világi életbe, és ezért magára hagyták.

Ily módon a herceg egyedül maradt. Bár még gyenge volt, és minden további erőfeszítés az életét veszélyeztette, mégis folytatta az elmélyülés gyakorlatát. Eltökélten fogadta meg magában: “Vérem elapadhat, húsom elsorvadhat, csontjaim széjjelhullhatnak, de erről a helyről addig nem távozom, amíg a Megvilágosodáshoz vezető utat meg nem találtam.”

A következő éjjel leírhatatlan, eltökélt küzdelmet folytatott. Elméjében zavaros gondolatok kergették egymást, sötét árnyak fenyegették, mindenfelől ördögi csábítások kísértették. Azonban megtalálta a középutat: a küzdelmet abbahagyta, és békés elmével, körültekintően és figyelmesen, lépésről-lépésre, gondolatról-gondolatra megvizsgálta mindazt, ami bensőjében játszódott, míg végül saját zavaros elméje fölé emelkedett, és megtapasztalta a tiszta elme megfoghatatlan és leírhatatlan állapotát. Végérvényesen és tökéletesen felébredt a zavaros elme álomhoz hasonló, szenvedéssel teli kábulatából.

Mire a hajnalcsillag feltűnt a keleti égen, a herceg elméje tiszta volt és ragyogó, akár a beköszöntő nappal. Megtalálta az utat a Megvilágosodáshoz. A negyedik holdhónap tizenötödik napján, életének harmincötödik esztendejében a herceg Megvilágosulttá, Buddhává lett.

Ez időtől kezdve többféle néven ismerték. Úgy beszéltek róla, hogy ő a Buddha, a Tökéletesen Megvilágosodott, a Tathagata, a Szkíta Bölcs, Sákjamuni, Akit a Világ Tisztel.

Megvilágosodása után nem kezdett azonnal tanítani. Nem állt szándékában tudását ráerőszakolni másokra. Azonban az istenek tudomására jutott, hogy Buddhává lett, és Bráhma vezetésével elébe járultak, s tisztelettel felkérték, ossza meg tudását a szenvedő lényekkel.

Mélységes együttérzéstől indíttatva először a Varanasziban lévő szarvaskertbe indult, hogy találkozzon öt előző társával, akikkel együtt töltötte az aszkézis hat esztendejét. Ők kezdetben kételkedtek benne, mivel feladta az önsanyargatást, de szavai hallatán bizonyosságot nyertek, és első tanítványaivá szegődtek, akiknek a Négy Nemes Igazságról tanított. Ezután régi barátja, Bimbiszara király radzsagrihai palotájába ment, ahol barátját megnyerte tanításainak. Innen továbbindulva járta az országot. Tanított, alamizsnából élt, és életmódját, mint követésre érdemes példát ajánlotta fel az embereknek. A tömegek úgy fogadták tanításait, mint a szomjúhozó a vizet, az éhező az ételt. Két hírneves tanítvány, Sáriputra és Modgaljajana kétezer követőjével csatlakozott hozzá.

Buddha apja, Suddhodana király, bár szívében még sajgott a seb, melyet fia ütött a palota elhagyásával, rövid tartózkodás után hűséges követője lett. Mahapradzsapati, Buddha nevelőanyja, Jasodara hercegnő, Buddha felesége ugyancsak hittek benne és követték – rövid idő alatt a szkíták egész Sákja nemzetsége csatlakozott hozzá. Hatalmas sokaság gyülekezett köré, hogy hűséges híve és követője legyen.

Hosszú vándorutakon tanított szerte az indiai szubkontinensen, valamint Közép-Ázsia országaiban, és nagyon sok embert nyert meg tanításainak. Így telt el negyvenöt esztendő. Nyolcvanéves korában Vaisaliban, útban Radzsagrihából Sravaszti felé betegség támadta meg. Ekkor kinyilatkoztatta, hogy három hónap múlva elhagyja e földi életet. Továbbutazott Pávába, ahol állapota súlyosra fordult az ételtől, amit Cunda patkolókovács ajánlott fel neki. Nagy fájdalmai és gyengesége ellenére tovább indult, és elérte a Kusinagarát övező erdőt.

Két hatalmas szálafa között pihenve, élete utolsó pillanatáig folytatta a tanítást. Úgy tért meg a tökéletes nyugalomba, hogy bevégezte feladatát, mint a legjóságosabb ember, a világ legnagyobb tanítója.

Testét Kusinagarában hamvasztották el, Anandának, legkedvesebb tanítványának vezetése alatt. Hamvainak – melyek között sok-sok ereklyegyöngy csillogott – egy részét Adzsataszatru király és hét szomszédos uralkodó magának követelte. Kusinagara királya ezt visszautasította, és a nézeteltérés már-már háborúval fenyegetett. A válságot végül egy Drona nevű bölcs tanácsával oldották meg, s a hamvakat megosztották a nyolc hatalmas királyság között. A halotti máglya maradványait és a hamvakat tartalmazó cserépedényt két másik uralkodónak ajánlották fel. Buddha emlékére sztúpákat építettek, amelyekben kegyelettel gondozták maradványait.

Amikor tanítványai megkérdezték, újjá fog-e születni e világon, Buddha így válaszolt: “Embertestben nem születek újjá, ám minden szent könyvben, minden egyes betű az én megtestesülésem lesz. Tiszteljétek ezért a könyveket ennek megfelelően! Emellett, tizenkét évvel halálom után eljő a Földre a Második Buddha, a Szkíta Oroszlán, a Lótuszban Született, aki Orgyen birodalmában egy tavirózsa kelyhében ölt testet. Az ő áldása és az enyém között nem lesz különbség.”

Buddha, a Szkíta Bölcs

Buddha a sákja nép szülötte volt, amely Közép-Ázsiából vándorolt le Észak-Indiába új területeket keresve, hasonlóan a mai Nepál, valamint Észak- és Észak-nyugat India területén élő sok más néphez. (A Buddha név helyes kiejtése: Buda, így ejti az egész világ, kivéve a németeket, mi magyarok pedig tőlük vettük át a helytelen kiejtést.)

Buddha korában (i. e. VI. sz.) Közép-Ázsiát a szkíták uralták, akik saját nyelvükön a „sáka” néven nevezték magukat. Az indiai szanszkrit irodalomban ugyanezen névvel illetik őket. A „szkíta” elnevezés, melyen Európában váltak ismertté, a régi görögöktől származik. A mai Észak- és Észak-nyugat India, valamint Kelet-Afganisztán, Észak-Pakisztán, Kasmír és Nepál hatalmas területeit nagyrészt közép-ázsiai szkíta, és velük rokon, később beáramlott hun eredetű népek lakják, akik mára természetesen nagymértékben keveredtek más itt élő népekkel, azonban e származásuk tudata mind a mai napig elevenen él sokukban. Az észak-indiai szkíta népek egyik nemzetsége Buddha népe, a sákják, akiknek leszármazottai ma is megtalálhatók Nepálban. E népek művelt rétegei a velünk, magyarokkal, mint a szkíták és hunok európai leszármazottaival való rokonságukat is számon tartják, de ugyanezt teszi a Törökországtól Japánig terjedő óriási földrész számos más népe is.

A szkíta népek

A mai nemzetközi tudományos közvélemény elismeri a szkíta-hun népek kulturális és genetikai rokonságát, és a tényt, hogy európai utódnépük mi, magyarok vagyunk, ahogyan azt ősi hagyományunk hirdeti. A szkíta népek ősnépek, a szkíta műveltség ősműveltség, mely a Kárpát-medencétől a Csendes óceánig terjedő sztyeppei övezetnek nevezett hatalmas területen – az itt élő népek ősidőket felölelő hagyománya szerint – a világ kezdetei óta létezik. Ezek a népek fajilag és nyelvileg nem alkotnak homogén egységet, legfeljebb rokonságot. Változatos keveredést mutatnak, azonban mindannyiuk szellemiségének alapvető meghatározója a szkíta műveltség. Ezért a „szkíta” nevet talán legokosabb elsősorban kulturális és civilizációs azonosító névként használni, a hatalmas sztyeppei civilizáció népeire. A történeti források is ezt a szemléletet támasztják alá.

Sáka (szkíta) – sákja azonosság

Nemcsak az Indiában élő népek ősi hagyománya, hanem az indiai történetírás és a mai nemzetközi kutatás is alátámasztja a sáka – sákja azonosságot. A buddhizmus jeles indiai kutatója Lokesh Chandra rámutatott, hogy a szanszkrit nyelvben a „sákja” szó a „sáka” főnév melléknévi alakja. Lokesh Chandra talált Buddháról egy régi történetet, amely elmondja, hogy röviddel azután, hogy megvilágosodott és tanítani kezdett, találkozott két közép-ázsiai kereskedővel, akikkel jól megértették egymás nyelvjárását. Miután a kereskedők tanítást kaptak Buddhától, a tanításokkal hazatértek Közép-Ázsiába.

KÖNYVAJÁNLÓ:
Szkíták és hunok a buddhák ősi útján I. kötet
Szkíták és hunok a buddhák ősi útján II. kötet