A Szabadító

Egyetemes női erő

Professzor Namkhai Norbu írja a Szabadítóról:

“Ősidők óta, az ember a természetben megsejtette egy alapvető Erő létezését. Ez az Erő női istenségek alakjában fogalmazódott meg számos műveltségben az idők folyamán.

Az ősi közép-ázsiai Sang-Sung birodalom hagyományában ennek az erőnek az Ég Őskirálynője volt a neve. Az amerikai indiánok és az ausztráliai aboriginek ma is Földanyának hívják, a régi görögöknél ő volt Athéna, a régi Egyiptomban pedig a Nagy Anya. E példák mutatják, hogy ezt az Erőt a különböző műveltségekben különböző módokon és nevekkel jellemezték, és következésképpen az istenség alakját is nagy változatossággal jelenítették meg.

Míg egyes népek, mint az amerikai indiánok és az ausztráliai aboriginek megtartották ősi hagyományaikat a változó idők folyamán, addig mások módosították vagy újakkal helyettesítették ősi vallási rendszerüket, és azért, hogy ezt az Erőt valami módon továbbra is megjeleníthessék, a lényegét egy szentre vagy istenségre ruházták.

A történelem egyik legismertebb példáját erre a keresztény hagyományban találjuk, ahol az anyai teremtő erő Mária alakjában jutott kifejezésre, akit Krisztus anyjának tartanak, és Miasszonyunknak vagy Madonnának neveztek el a latin országokban. (Hasonló módon menekítette át a magyar nép is ősi Boldogasszonyát a kereszténység keretébe. – A fordító megjegyzése.)

Az ősi vallási rendszer átalakulásának példáját láthatjuk a görögországi Szent Szofia kultuszában is. Sophia, azaz Bölcsesség, Athéne tulajdonsága volt a régi görögöknél, majd később ugyanezen a néven megszemélyesült a női szentben.

Ugyanez a folyamat játszódott le a régi buddhista hagyományban is, mint például a mahajánában Jum Csenmoval, a Nagy Anyával kapcsolatosan, aki minden megvilágosult szülője.”

“Hasonlóképpen, az ősi Sang-Sung hagyományban létezett az Ég Őskirálynője, míg Tibet későbbi, buddhizmus előtti bön hagyományában található egy istenség, akit az Együttérzés Istennőjének2 hívnak, és nagyon hasonlít a Szabadító Tárára a buddhista hagyományban.

Mindebből jól láthatjuk, hogy a hívők hogyan idézték meg, és szolgálták felajánlásaikkal ezt az Istennőt ősidők óta, amióta ez a mi világunk fennáll.”

A magyarok Boldogasszonya

Az ősi magyar táltoshagyományban ennek a nőnemű Erőnek Tengrit (Végtelen, azaz ‘Tenger’ Tér) volt a neve, ő volt “az Ősanya, az első moccanás szülötte, az idő forrása, lét kezdete, a megfogalmazott ige, az osztó, az oszló…” “Tengrit, akit Yotengrit-nek is mondanak – mert Yo elsőt jelent, és ő vala az első istenség…”

“Az ősistenség kezdetben egyedül volt és nő volt, ki magában hordozá még a férfit is, mint várandós asszony méhében a fiát, kit megszülend. Várakozó és várandós menyasszony volt az istenség, és teremte hegyeket, völgyeket, testet ölte sziklákban, kövekben, alkotván azokat szitáló ködnél finomabb szellemanyagából. Teremte szellemgyerekeket is, kisisteneket, világ-részek ügyelőivé…”

“Homlokán holddal ékes Ukkó istenanyánk, Naporcájú Gönüz istenatyánk akkor még egységben valának…”

“Fényes orcával ékes magasságos istenünk akkor még homlokán holddal ékes Ukkó istenanyánkban szunnyadt, aki akkor még Tengrit volt.”

“Tengrit isten-ősünk szitáló ködnél finomabb istenanyagából nőstény istenné meg hím istenné szellem-testesült… A nő isten, Ukkó Földisten Anyánk éke a hold… Ő a Föld Királynője is, a Boldogasszony.” (Idézetek: Máté Imre: Yotengrit című könyvéből)

A Nagy Anya

A buddhista hagyományban Tárá, a Szabadító Istennő a buddhaság női oldalának a leghangsúlyosabb megtestesítője. Végső természetét tekintve ő a Túljutott Tudás istennő, a Nagy Anya, aki a három idő minden buddhájának az Anyja. Ennek az a belső jelentése, hogy a Tudás az, ami megszüli a buddhák felébredt szellemét azáltal, hogy a zavaros elmét megszabadítja a valóságot elfátyolozó szennyeződésektől.

Ez az Őseredeti Tudás az Ősbuddha Anya, aki elválaszthatatlan az Ősbuddha Atyától a végső igazság egyszerűsége állapotának tiszta körében, amely az elme kezdettelen tisztaságának állapota, és túl van a kényszerű lét körének zavaros elmeállapotán. Végtelen együttérzésének erejéből, az összes lény megsegítéséért, az Ősbuddha Anya a tiszta megnyilvánulás szintjén számtalan női istenség alakját ölti fel, ezek között kiemelt helyet foglal el Tárá, a Szabadító. Ő a levegő-szél erő tiszta lényegének a megnyilvánulása, zöld színe is erről vall. Ebből adódik kiemelt jelentősége, mivel természete a mozgás, melyből az Erő születik.

A Belső Ösvény tágas világa

A mai nyugati történelemszemlélet és mindaz, amit a természettudományok tanítanak a valóságról, olyan gondolkodási szokásokra alapul, amelyek nem mernek túllépni azon, amit az értelmünk és az érzékeink megengednek. A Belső Ösvény gondolkodásmódja ennél jóval tágasabb világban mozog. A Belső Ösvény gyakorlója számára az érzékszervek működésének és az értelemnek természetesen megvan a maga értéke, azonban ezek túlságosan korlátoltak a valóság teljességének kielégítő átélésére.

A gyakorló számára történelmünk évezredei egy másodperc töredékét alkotják az idő végtelenjében. Földünk egy porszem a világok végtelen sokasága közepett. Mi magunk és a lények, akiket látunk magunk körül – az emberek és az állatok – a létezés lehetőségeinek csupán mákszemnyi részét képviseljük. Sok minden, amit a mai nyugati műveltség követői habozás nélkül a hiedelmek és legendák körébe sorolnak, számunkra, a Belső Ösvény gyakorlói számára magától értetődő valóság lehet. A mi számunkra a történelmi igazságok és a hagyomány igazságai nem mondanak ellent egymásnak, hanem összefonódnak és kiegészítik egymást.

Kinek van igaza? A nyugati embernek a láthatóba vetett hitével, vagy a Belső Ösvény gyakorlójának, a láthatóba és a láthatón túli láthatatlanba vetett hitével? Úgy tűnik, e két hiedelemrendszer között az a különbség, hogy a nyugati ember abban hisz, hogy elméje a világtól és a dolgoktól alapvetően el van választva, míg a Belső Ösvény gyakorlója szemlélete szerint az elme a világgal szétválaszthatatlanul összefügg.

A végső és a viszonylagos játéka

Az istenségek, ahogyan mi, a Belső Ösvény gyakorlói látjuk őket, nem távoli világokban élő felsőbbrendű lények, akik időnként az emberek segítségére sietnek – bár megjelenésük esetleg ezt a benyomást keltheti.

A valóságban, ha megismerjük saját elménk igaz természetét, az istenségek úgy mutatkoznak meg, hogy nem mások, mint a mi saját elménk. Az istenségek az elménk isteni természetének megnyilvánulásai. Azonban mindaddig, amíg elménk természetét nem ismerjük, és a dolgokat észlelő elme – az „én” – és az elme által észlelt dolgok – vagyis a „más” – gyökeres elválasztottsága képzetének kettősségében élünk, az istenségek belépnek e kettősség játékába, és megszületik egy olyan viszony önmagunk és az istenségek között, mintha ők tőlünk független lények lennének.

Ha álmunkban találkoznánk egy istenséggel, biztosak lennénk az istenség független létezésében. Egyidejűleg biztosak lennénk énünk független létében is, aki az istenség láttán örömet és odaadást érezne. Mindazonáltal, valójában mind az istenséget látó személy, mind az istenség ugyanannak a leírhatatlan és megfoghatatlan dolognak, a mi elménknek a megnyilvánulása lenne. Ugyanígy, mindazoknak, akik a viszonylagos látszatigazság szintjén élnek, az istenségek a viszonylagos látszatigazság szintjén mutatkoznak meg, anélkül azonban, hogy megválnának valódi lényegüktől, ami nem más, mint az elménk igaz természete.

A két igazság

Ha meg akarjuk érteni az istenségek természetét, ismernünk kell a két igazságot:

A végső igazság túl van az „én” és a „más,” vagyis az észlelő elme és a tőle elválasztott, észlelt dolgok téves képzetein, valamint a fogalmakon és a szavakon. A végső igazság mindig igaz és mindig jelen van, azonban a közönséges lények nem érzékelik, csak a megvilágosultak képesek megtapasztalni.

A látszatigazság lényegét tekintve hamis, de igaz azoknak, akik tapasztalják. Ez a közönséges tapasztalás igazsága, amely az „én” és a „más” téves élményén alapul.

Az istenségek a látszatigazság szintjén élő lények számára megmutatkozhatnak a látszatigazság keretén belül, azonban természetük mindvégig a végső igazság marad. Megjelenésük hasonló a szivárványhoz, tisztán és világosan megjelennek, azonban teljességgel megfoghatatlanok.

Az elménk isteni természete

Miért mondjuk, hogy az elménk természete isteni? Azért, mert túl van minden szenvedésen, mentes minden zavarosságtól, és lényege a legmagasabb, tiszta boldogság. Ez a boldogság más mint a mi közönséges boldogságunk. Nem átmeneti boldogság, amely a dolgok függvénye, és az „én” és a „más” viszonyaira alapul, hanem olyan boldogság, amely az elme természetes sajátja, minden kettősségen túl. Ezt a boldogságot nem befolyásolhatja semmilyen félelem vagy szenvedés. Ez a valódi és rendíthetetlen boldogság maga az istenség.

 

A Szabadító megvéd a félelemtől


A Szabadító fő tevékenysége a félelem és a veszély elhárítása. Mi a félelem? Hogyan segít a Szabadító? Életeink során kétféle félelemmel találkozunk. Az első a félelmünk attól, hogy nem érjük el amit kívánunk. A második a félelmünk attól, hogy nem tudjuk elkerülni a veszélyt, a fenyegető dolgokat és a fájdalmas körülményeket. E két okból kifolyólag gyakran érezzük a félelem különböző fajtáit az aggodalomtól a rémületig. Közeli vizsgálódás megmutatja, hogy a félelem valódi oka nem más, mint az énünk, pontosabban a ragaszkodásunk énünk képzetéhez. Minél erősebb ez a ragaszkodásunk, annál gyakoribb a félelem állapota. Mindaz, ami énünket fenyegeti, valamely módon félelmet okoz. Mindaz, amit énünk elveszíthet, félelem forrása. A félelem és az énünk független létébe vetett hitünk, más szóval a félelem és a ragaszkodásunk önmagunkhoz nagyon közel áll egymáshoz.

A világot meghaladó valóság

A félelem megjelenésében különböző tényezők játszanak közre, olyanok, mint a külső környezeti körülmények, és a múltbeli cselekedeteink által megalapozott belső adottságok. Előfordul, hogy ezek az elménkben lappangó adottságok félelmet okoznak minden látható ok nélkül, vagy esetleg olyan, szinte állandó aggodalmakat, melyeket a külső események nem igazolnak. A félelem érzéséből születik a természetes vágyunk a segítség és oltalom után. Azonban a külső világ sok esetben képtelen megadni a kívánt menedéket, olyannyira, hogy félelmünk végül kétségbeeséshez vezethet. Amit a világ nem adhat meg, megadhatja a világot meghaladó valóság, amely a megvilágosultakban testesül meg. Az összes megvilágosultnak a félelem és a veszélyek elhárítására irányuló tevékenysége kiváltképpen a Szabadító isteni alakjában ölt testet.

Bizalom

A Szabadító képes segíteni. Segítő ereje azonban csak akkor hatékony, ha bízunk benne. Hogy segíteni tudjon, kérnünk és hívnunk kell őt a szívünk mélyéből, fenntartások és kételyek nélkül. Válasza a mi bizalmunk függvénye. Ha kételyeink vannak, kicsi a valószínűsége, hogy áldása és védelme elér bennünket, míg ha bízunk benne fenntartás nélkül és teljes meggyőződéssel, segítségét bizonyosan megkapjuk. A valóságban a világ minden tüneménye a mi elménk megnyilvánulása. A félelem, aggodalom és veszély szintén az elménk megnyilvánulása, éppúgy, ahogyan egy rémálomban az elménk hozza létre mind a fenyegetést, mind pedig azt, aki a félelmet érzi.

Elménk teremtő ereje

Elménk teremtő ereje hatalmas. Ez az erő lép működésbe, amikor a Szabadítóhoz fordulunk buzgó kéréseinkkel. Az ő lények iránt érzett roppant elkötelezettségével együttesen ez az erő lehetővé teszi a védelmet. A segítség, amelyben részesülünk, e két tényező – a mi odaadásunk és az ő együttérzése ereje – találkozásának a gyümölcse. Látnunk kell, hogy ha a jelenségeknek független valóságuk lenne, semmilyen változás nem lenne lehetséges. Azonban, mivel a jelenségek természete megfoghatatlan nyitottság, a dolgok pusztán az elménk mélyenszántó beidegződéseinek a kifejeződései, a beidegződéseket pedig meg lehet változtatni. Ez magyarázza meg kérésünk, és a válaszul kapott segítség hatékonyságát. Ez az oka annak is, hogy amikor az elme természetét felismerjük, minden félelem megszűnik.

A nyolc nagy félelem

Hagyományosan azt mondják, a Szabadító védelmet nyújt a nyolc nagy félelem vagy veszély ellen, amelyek a következők: elefántok, oroszlánok, kígyók, tűz, víz, tolvajok, béklyók (börtön) és démonok. A régi Indiában ez a nyolc veszély jelentette a legnagyobb kihívást. Azonban ez a felsorolás nem kimerítő. A Szabadító megvéd minden veszélytől, bármi is legyen, ha segítségét kérjük, és bizalommal hívjuk. A nyolc félelmet másképpen is lehet magyarázni.

Először, utalhatnak az életünkben adódó testi veszedelmekre; másodszor, jelenthetik a zavaros érzelmeket is elménkben, amelyek nagy veszélyt képviselnek, mert rossztettek elkövetéséhez vezethetnek bennünket. Mivel cselekedeteink később visszahatnak ránk, azért a zavaros érzelmek az okai minden jövőbeli szenvedésünknek. Az alábbi megfelelések állapíthatók meg: 1. elefántok – nemtudás 2. oroszlánok – gőg 3. tűz – harag 4. kígyók – féltékenység 5. tolvajok – hibás nézetek 6. béklyók (börtön) – mohóság 7. víz – vágy és ragaszkodás 8. démonok – kétely. Azért, hogy megvédjen a belső félelemtől, a Szabadító megszünteti magát a zavaros érzelmet is, amely okozza, és a szenvedést is, amely pedig a következménye.

Sok régi történet meséli el, hogyan mentett meg a Szabadító embereket kígyóktól, tűzvésztől, démonok támadásától stb. Azonban azok számára, akik a segítségét kérik, ő ma is ugyanolyan, mint a múltban volt. Néhány mai történet ezt mutatja.

 

A Szabadító tantrája

Mindaz, amit a Szabadítóról és a vele kapcsolatos gyakorlatokról tudunk, eredetileg a tantrákból származik. Ezek nem közönséges módon megalkotott szövegek, hanem úgy jöttek létre, hogy a buddhák gyönyörtest alakot öltöttek, és főként nem embereknek adták elő tanításukat, hanem isteneknek, mennyei bódhiszattváknak, és olyan lények gyülekezetének, akiket a közönséges emberek általában nem észlelnek. Ezek a szövegek képezik az alapját a gyémánt út gyakorlatainak, meghatalmazásainak, istenségei megjelenítésének, és mantráik olvasásának.

Mi a tantra?

A szanszkrit tantra szó (tib: gyü) folytonosságot jelent. Szószerinti jelentése az elme természetére mutat rá, a tiszta elmére, amely túl van minden bonyolításon. A folytonosság fogalma itt azt jelenti, hogy az elme természete nem valami új és megszerzendő dolog, amely most nem létezik, és csak a gyakorlásunk eredményeképp fog létrejönni. A folytonosság jelen van az alapban (ami most vagyunk), az útban és a gyümölcsben. Akár rejtve, akár nyíltan, mindig jelen van, szakadatlanul, mint a megfoghatatlan nyitottság és a világosság egysége. Az alap, az út és a gyümölcs az elme természetével kapcsolatos fogalmak. Mikor az elme természete el van fátyolozva, az az alap. Az út tisztítást jelent, a gyümölcs pedig a megtisztult elme. A tisztulás folyamán az elme természete nem változik meg, hanem mindhárom lépés alatt ugyanaz marad.

Ez a folytonosság vagy tantra lényegi jelentése. Azonban a tantra szót más értelemben is használjuk. Az elme természete folytonosságának szóbeli kifejeződéseit, és megismerésének módszereit is tantrának hívjuk. Ezért hívjuk a gyémánt út szövegeit tantráknak. A hagyomány szerint a tantráknak két oldaluk van: A “szavak tantrái,” amelyekben az elme sosem változó természete kifejeződésre jut, és a végső vagy “valóságos tantra,” ami az elme sosem változó természete. A buddhák azok, akik megismerték a valóságos tantrát. Amikor ők valamely módon kinyilvánítják a szavak tantráit, megmutatják, hogy a közönséges emberek elméjének természetét hogyan takarják el a nemtudás és a zavaros érzelmek fátylai – ami az alap – majd megmutatják a tisztítás módjait – ami az út – és végül leírják a tökéletesen megtisztult elme tulajdonságait – ami a gyümölcs.

A Tara tantra eredete

A tantrák eredetét nem nem lehet időben meghatározni. Ez vonatkozik a Tara Tantrára is. A tantrák a megvilágosultak mindentudásához tartoznak, akik az igényeknek megfelelően a tantrákat kinyilatkoztathatják egy bizonyos adott korban. Örök érvényűek, ezért lehetetlen az eredetüket meghatározni. Ekképpen a Tara Tantra is, amely a megvilágosultak örök tudásában tartózkodik, már sok világkorszakkal ezelőtt, több ízben is kinyilatkoztatásra került, a jelen korban történt megjelenését megelőzően. Jelenlegi világkorszakunk folyamán a Tara Tantrát négy alkalommal is kinyilatkoztatta az Oltalmazó Avalokitesvara az ő tiszta országában, Potalában, hosszú idővel Sákjamuni Buddha eljövetele előtt.

A Tara tantra kinyilatkoztatása Sákjamuni Buddha által

Az Oltalmazó Avalokita által kinyilatkoztatott Tara Tantrák azonban nem azonosak azokkal, amelyeket ma ismerünk. A mieink Sákjamuni Buddhától származnak, aki a következő módon nyilatkoztatta ki őket: A megvilágosodását megelőző éjjel, a bódhifa tövében Buddhát démonhordák támadták meg, hogy eltántorítsák céljától. Abban a pillanatban megjelent Tara a Szabadító, és nyolc hatalmas kacajjal letaglózta a démonokat, megakadályozva, hogy ártsanak. Buddha ekkor szellemét a tökéletes szemlélődés állapotába helyezte, és hajnalban elérte a megvilágosodást. Ezek után kinyilatkoztatta a Tara Tantrát. Azonban ez a tantra nem ez alkalommal jutott el az emberekhez. Több évszázadnak kellett eltelnie, mire ez megtörtént.

A buddhizmus és a nők

A Szabadító egy női istenség, és ugyanakkor egy nő, aki istenséggé lett. A nők szerepe a buddhizmusban gyakran alacsonyabb rendűnek tűnik a férfiakénál. Például Bölcsesség Holdja – a későbbi Szabadító – történetében a szerzetesek minden tétovázás nélkül őszintén azt tanácsolták neki, arra törekedjen, hogy következő életében férfiként születhessen újjá.

Ezt a nézetet más példák is tükrözik. Híres művében, a Bódhiszattva ösvényben, Sántidéva ezt írja: „Bár minden női lény férfivá válna!” Hogy az ilyen kívánságokat megértsük, vetnünk kell egy pillantást az ősi indiai körülményekre. A nők társadalmi helyzete rendkívül hátrányos volt. Teljes mértékben a férfiaktól függtek, és nagyon kevés szabadságuk vagy hatalmuk volt döntéseket hozni. A családi élet és a házimunka feladataihoz láncolva nem sok esélyük maradt a dharmához közel kerülni. Ilyen körülmények mellett sokkal kedvezőbb volt férfinak, mint nőnek lenni. Sántidéva természetesen nem tekintette alsóbbrendűnek a nőket, csak a nők helyzetét találta kedvezőtlenebbnek a szellemi gyakorlásra.

Azonban, ami egykor, a fennálló körülmények függvényeként érvényes volt, az nem sokat ér ma, ezen körülmények megszűntével. A valóságban – és ez napjainkban, ha lehet méginkább érvényes, mint valaha – a buddhizmus nem tesz különbséget férfi és nő között, mindkettőnek azonos szellemi adottságokat tulajdonít, és ugyanolyan képességeket a megvalósításhoz.

Kiemelkedő nők a tibeti buddhizmusban

A tibeti társadalom rendje feltehetőleg a nőknek nem biztosított a férfiakkal azonos lehetőségeket a dharmagyakorlás terén, bár a kapuk nem voltak zárva előttük. Tibet szerte számos kolostort építettek apácák számára, és sok nő lett híres szellemi megvalósítása révén. Vessünk egy pillantást néhányra azok közül, akik neveit olvashatjuk a történelem lapjain.

Szongcen Gampo két hitvese

A tibeti buddhizmus kialakulásában a nőknek kezdettől fogva fontos szerepük volt. Szongcen Gampo királynak, akinek uralkodása alatt a buddhizmust meghonosították a Hó Földjén, két felesége volt. Mindkettőjük hite és megvalósítása olyan mély volt, hogy a Szabadító megnyilvánulásainak tartják őket. Az első feleség Künsó kínai hercegnő volt, aki hozományként hozta magával azt a tiszteletreméltó és szent buddhaszobrot, amely manapság a lhászai Dzsokang templomban látható, és amelyet minden tibeti egyszerűen csak “Dzsovónak” “Úrnak” hív. A második feleség Tricün nepáli hercegnő volt. Ő is hozott magával egy szobrot, amely Aksóbhja Buddhát ábrázolja. Ez Lhásza egy másik templomában, a Ramocséban található. Mindketten sok templomot építtettek, és jelentősen támogatták a buddhizmus fejlődését.

Jese Cogyal

Jese Cógyal, akit Gyémánt Emse istenség megnyilvánulásának tartanak, az időszámításunk szerinti 8 – 9. században élt. Amikor megszületett, a szülei háza mellett lévő tavacska jócskán megnagyobbodott. Mivel ezt az eseményt rendkívül kedvező előjelnek tartották, az újszülöttnek a Cógyal, azaz a “Tó Királynője” nevet adták. Szépsége annyira megigézte a kérőit, hogy akár fegyverrel is hajlandók lettek volna megküzdeni, csakhogy a kezét elnyerjék. A fölösleges vérontás elkerülése végett Triszong Decen király úgy döntött, hogy feleségei közé emeli a lányt. Később, hogy odaadását kimutassa, felajánlotta a lányt a Lótuszban Született Mesternek, aki a tantrikus buddhizmus elterjedésének legjelentősebb alakja volt Tibetben.

Jese Cógyal a Becses Mester misztikus hitvese lett, és minden kétséget kizáróan, a legfőbb tanítványa. Mestere irányítása alatt sok évet töltött gyakorlással Kham, Bután és Nepál barlangjaiban, megerőltető nehézségekkel szembesülve mindaddig, amíg el nem érte a legmagasabb megvalósítást. Mivel rendkívüli emlékezőtehetséggel volt megáldva, mesterének minden szavára emlékezett. A jövő nemzedékei javára lejegyezte ezeket a tanításokat, és kincsek (tibetiül terma) alakjában elrejtette őket, hogy majd később az arra kijelölt személyek felfedezzék. Úgy tartják, miután a Lótuszban Született Mester elhagyta Tibetet, Jese Cógyal még kétszáz évig maradt a Hó Országában, hogy folytassa a tanítást.

Élete végén anélkül, hogy bármilyen földi maradványt hagyott volna hátra maga után, eltávozott mestere tiszta földjére, a Rézvörös Hegyre. A Becses Mester női tanítványai közül huszonötöt említenek, akik elérték a szivárványtestet. Ez azt jelenti, hogy földi maradványokat nem hagyva hátra, a testük szivárványfénybe olvadva távozott el.

Macsik Labdrön

Macsik Labdrön, az Egyetlen Anya, Lab Világa, 1062-ben született, rendkívül kedvező előjelek kíséretében. Amellett, hogy a gyermek homlokán a harmadik szem, és nyelvén a vörös HRÍ szótag volt látható, születését szivárványok, mennyei zene és pompás illatok kísérték. Világra jötte után azonnal talpra állt, és megkérdezte anyját, nem szenvedett-e túl sokat a szülés alatt. Így aztán érthető, hogy Macsik Labdrönt igen hamar különleges lénynek tartották, mégpedig a Nagy Anya (Pradnyápáramitá) és Gyémánt Emse megnyilvánulásának. Igen korán megmutatkoztak rendkívüli képességei. Gyorsabban tudta olvasni a Pradnyápáramitá (a bölcsesség tökéletessége, mely megmutatja a jelenségek végső természetét) terjedelmes szövegeit, mint bárki más. Emellett a jelentését is képes volt kifejteni, úgy hogy még nagy tudósok is elámultak a gyermek tudása láttán. Tudása nem csupán az elméletre korlátozódott, hanem az énnélküliség állapotát is felismerte. Ez sok változást hozott az életébe.

Lemondott kedvelt drága ruháiról, és úgy öltözködött, mint egy koldus. Éppúgy értékelte a leprások és szegények társaságát, mint a tudosók, vagy gyakorlók körét. Nem foglalkozott többé a lakhelye kényelmével, vagy az élelem ízével. Nem mozdította ki a dicséret vagy az elmarasztalás, mindig a szüntelen boldogság állapotában tartózkodott. Az indiai mester, Thöpa Badra lett a férje, akinek több gyermeket is szült. Egy másik nagy indiai mestertől is kapott sok tanítást, akit Padampa Szangyénak hívtak. Macsik Labdrön arról is nevezetes, hogy megalkotta és tanította a Vágás (tib: cső) meditáció gyakorlatot, mely a pradnyápáramitához kapcsolódik. Ezt tekintik az egyetlen tibeti eredetű gyakorlatnak, a többit mind Indiából vették át. Ez a kezdeményezés gyanakvást váltott ki az indiai buddhista körökben. Gyűlést hívtak össze Bodhgájában, hogy megvitassák az ügyet.

Végül úgy döntöttek, hogy vizsgálatnak vetik alá Macsik Labdrönt, és e célból három küldöttet menesztettek Tibetbe. Macsik Labdrön fel tudott mutatni egyrészt az előző életeit, másrészt a megvalósítását igazoló bizonyítékokat, amelyek mindenkit meggyőztek a Vágás gyakorlatának hitelességéről. Macsik Labdrön kilencvenkilenc évig élt. Sok tanítványa közül négy nő különösen figyelemre méltó. Őket a Négy Ékkő-Asszonynak hívják: Gotsza Ékkő, Palden Ékkő, Szönam Ékkő és Rincsen Ékkő. Macsiknak összesen száznyolc olyan női tanítványa volt, akik elérték a megvalósítást. Macsik Labdrön dédunokája, Dönjö Szamdrub, aki maga is nagymester volt, tizennyolc női tanítványának segített elérni a megvalósítást, akiket a Tizennyolc Lánygyermeknek hívtak. A Hó Országa nagy jógijának, Milarepának az életrajzában számos olyan női tanítványt találunk, akik elérték a megvalósítást. Ilyen volt például Péta nevű húga, az ifjú Paldar Bum, Szalé Ő, Lekse Bum és Recsungma.

Az utóbbi négy mindegyike, akiket a Négy Nővérnek hívtak, megvalósította a szivárványtestet. A tibeti buddhizmus valamennyi iskolájában, legyen az Nyingma, Szakja, Kagyü vagy Gelug, számos nő ért el magasszintű szellemi megvalósítást, még ha a történetírás nem is jegyezte fel a nevüket. Éppúgy elismerték őket, mint a férfiakat. Tanítottak, meghatalmazásokat adtak, és minden dharmatevékenységet elvégeztek.

Az indiai buddhizmus kiemelkedő női alakjai

A buddhizmus története során, mind Indiában, mind Tibetben igen nagyszámú figyelemreméltó nőalak tűnt fel. Némelyikük ismertté vált, életük útját írott szövegek őrzik. Mások emlékezete csak rövid ideig marad meg, míg sokan névtelenek maradnak. Buddha korában minden bizonnyal sok női tanítvány elérte az arhatságot.8 A szerzetesnők száma jelentős volt. A Vinayá említést tesz Szukjegu Dangmoról, és ötszáz apácából álló kíséretéről. E nők életéről azonban nincsenek részletes adataink. Említsünk meg most néhányat azok közül, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak az indiai buddhizmus hosszú történetében, úgymint Gelongma Palmo, Mandarava, Niguma és Szukhasziddhi.

Gelongma Palmo

Gelongma Palmo észak-nyugat Indiában látott napvilágot, egy királyi család sarjaként. Egészen fiatal korában lemondott hercegnői kiváltságairól, hogy kolostori életet élhessen. Élete drámai fordulatot vett, amikor lepra fertőzte meg. El kellett hagynia kolostorát, és a szolgálói nélkül egy kis házban kapott menedéket, távol minden lakott területtől. Nagy elkeseredésében végül abban a szerencsében részesült, hogy álmában megjelent Indrabuti király, és azt javasolta, végezze az Oltalmazó10 gyakorlatát. Ha ekként cselekszik, akkor megvalósíthatja tudata tiszta természetét. Tanácsát megfogadva, éjt nappallá téve recitálta az Együttérzés Bódhiszattvájának a mantráját. Eredménytelenül telt-múlt az idő, és Gelongma Palmo eltanácstalanodott.

Ekkor egy másik álom újabb útmutatásokkal látta el. A Gyengéd Dicső Bódhiszattva11 jelent meg előtte, és azt mondta: “Menj el Lekár Sinpálba, és a folytasd az Oltalmazó gyakorlatát! Öt év múlva a megvalósításod egyenlő lesz Táráéval!” Gelongma Palmo elment az álomban megadott helyre, és a mantra olvasása mellett minden másnap böjtöt tartott. Avalókitésvárá áldásának köszönhetően teljesen kigyógyult a leprából, és a teste visszanyerte ifjonti frissességét. Huszonhét éves korában elérte az első bódhiszattva szintet. Ekkor a Szabadító jelent meg előtte, és azt mondta: “El fogod nyerni a három idő buddhái tevékenysége elvégzésének a képességét!” Később megjelent neki az Oltalmazó teljes pompájában: ezerkarú, tizenegy arcú alakjában, testét kitöltötték a négy tantra osztály istenségei, bőrének pórusain át végtelen sok tiszta föld tündökölt.

Gelongma Palmot félelemmel vegyes tisztelet töltötte el, ugyanakkor nem tudta visszafogni magát, hogy megszólítsa az istenséget: – Hosszú ideig, nagy erőfeszítéssel végeztem a gyakorlatodat, miért csak most fedted föl magad előttem? – Már attól a pillanattól veled vagyok, ahogy először kiejtetted a nevem, és azóta is mindig melletted vagyok. A tudatodat elfedő karmikus fátylak rejtettek el a szemeid elől! – válaszolta Avalókitésvárá. Ezután újabb útmutatásokat kapott közvetlenül az Oltalmazótól, és gyakorlatait folytatva végül megvalósította a tizedik bódhiszattva szintet.

Mandaravá

A tantrikus buddhizmust a nagy orgyeni tanító, a Lótuszban Született vezette be Tibetbe, az i. sz. 8. században. Rengeteg tanítványa közül fontos szerepet játszott két nő, aki tantrikus hitvese volt. Egyikük az indiai származású Mandaravá, míg a másik a tibeti Jese Cogyál volt. Mandaravá, aki Zahor királyának a lánya volt, nevét a “vörös virágú mennyei fa” után kapta. Amikor a Lótuszban Született Mester hitvese lett, apja annyira felháborodott, hogy elrendelte, hogy elevenen égessék el a jógit. A Lótuszban Született azonban a lángoló máglya tüzét tóvá változtatta. Ezzel a cselekedetével elnyerte a király bizalmát, aki neki adta a lánya kezét a királyságával együtt. Amikor mestere Tibetbe távozott, Mandaravá Indiában maradt, ám csodálatos módon megjelent a Hó Országában, és találkozott vele.

Niguma

Nigumát néha Nárópa mahásziddha húgának, máskor szellemi hitvestársának tartják. Nagyon keveset tudunk életéről, azt leszámítva, hogy elnyerte a halhatatlanság szivárványtestét, és még mindig él az indiai Szoszaling misztikus szantálerdejében, ahol a tiszta lények találkozhatnak vele. Ez történt Khjungpo Neldzsorral, a 11. századi tibeti mesterrel is, aki sokéves indiai tartózkodás és tanulás után megalapította a Sangpa iskolát Tibetben. Tanárai közül többen is azt tanácsolták neki, találkozzon Nigumával, ezért elment a szoszalingi erdőbe. Hosszú bolyongás és imádkozás után végül találkozott Nigumával, aki egy sötétbőrű, égen táncoló égjáró tündér alakját öltötte föl. Kezeiben dobot és koponyacsészét tartott. Kjungpo Neldzsor leborult előtte, felajánlotta a nála lévő aranyat, majd tanítást kért tőle.

Niguma elfogadta a felajánlást, de csak azért, hogy megvetően szétszórja. Erre a tibeti megrémült, és azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon nem egy húsevő boszorkányba ütközött-e, a híres jógini helyett. Niguma erre megjelenített egy hatalmas hegyet, amelynek csúcsáról négy folyamban zúdult alá szüntelenül a rengeteg arany. Majd ezt mondta látogatójának: – Ha valaki rendelkezik a jelenségek tiszta látásával, akkor neki minden aranyból van. E tiszta látás nélkül viszont sehol sem találsz aranyat. Nekem nem kell a te kincsed! Ezzel visszaadta az aranyat, amit az előző percben elhajított. Ezután tanításokban és meghatalmazásokban részesítette Kjungpo Neldzsort e szavak kíséretében: – A látszatjelenségek közepette, látszatmeditáció gyakorlása által, látszatfelébredés jelenik meg az odaadás ereje által.

Szukhasziddhi

Szukhasziddhi története – kortársához, Nigumához hasonlóan – megtalálható az ősi India mahásziddháinak életét összefoglaló gyűjteményben. Története egy kasmíri paraszt családban kezdődik, amikor egyszer éhínség sújtotta a területet. A ház minden élelmiszertartaléka kimerült, míg végül csak egy tál rizs maradt. Az apa és a fiú kétségbeesésükben elhatározták, hogy koldulni mennek. Indulásuk előtt meghagyták a neki, az anyának, hogy őrizze meg azt a kis maradék rizst a “nagy fekete holdnak,” ezzel a kifejezéssel utalva a nyomorúságra, ha üres kézzel térnének haza. Távollétük alatt egy kolduló aszkéta jött az ajtajukhoz, és “Nagy Fekete Hold” néven mutatkozott be. Hogy kimutassa a szerzetes iránti tiszteletét, és abban a hitben, hogy a férje szavait követi, az asszony felajánlotta neki a maradék tál rizst. Este az apa és a fiú hazatért. Nagyon le voltak törve amiatt, hogy bár egész nap próbálkoztak, mégsem kaptak semmit.

Hogy kimerültségüket legyőzzék, megkérték az asszonyt, főzze meg a maradék rizst. Erre az anya azt válaszolta, hogy itt járt Nagy Fekete Hold, és a férje szavainak engedelmeskedve nekiadta a becses ételt. A két férfit úgy elöntötte a düh, hogy szegény asszonyt kidobták a házból, mielőtt még bármit is megmagyarázhatott volna. Magányosan róva az utakat, az asszony végül elérkezett Orgyen földjére, amely Kasmírtól nyugatra terült el. Egy kis üzletet nyitott a falu piacterén, ahol saját főzésű árpasört árult. A közeli erdőben lakott Virupa, a nagy jógi. Az őt kiszolgáló jóginik gyakran elmentek a piacra sört venni az idős asszonytól, merthogy mesterük nagyon szerette az ő főzetét. Mivel az asszony kíváncsi volt, hová kerül a söre, egyszer megkérdezte a jóginiket, kinek viszik. – Mesterünknek, a jógi Virupának visszük – felelték a vevők.

Megmagyarázhatatlan módon, a sosem hallott név olyan mélyen megérintette az asszonyt, hogy többé semmilyen viszonzást nem fogadott el a sörért. Nem sokkal később Virupa érdeklődni kezdett a kiváló sör eredete felől. – A piacról hoztuk egy idős asszonytól, aki maga főzi a sört – mondták a szolgálói, majd hozzátették – mióta megtudta, hogy neked hozzuk, nem fogad el fizetséget! – Hívjátok meg a hajlékomba! – válaszolta Virupa, mivel látta, hogy az öregasszony a hite és odaadása révén már kész a tanok befogadására. Az öreg kereskedőnő nagy mennyiségű sörrel – amit felajánlásnak szánt – és érzelmekkel telt szívvel érkezett meg Virupa házába, aki azon nyomban tanításokban és meghatalmazásokban részesítette.

Úgy tartják, hogy egyetlen éjszaka alatt elérte a megszabadulást, és csodás módon megkapta egy tizenhat éves hajadon szépségét és üdeségét. Ezután Szukhasziddhi néven vált ismertté, ami annyit jelent, hogy “Boldogság Általi Beteljesülés,” és közvetlenül Vadzsradhára Buddhától kapott tanításokat. A Szukhasziddhi és Niguma által áthagyományozott tanításokat a sangpa rend építette be kánonjába, és mind a mai napig fennmaradtak.

Köszönjük, Kata!

Megemlékezés Dévényi Katáról, Közösségünk ügyvivőjéről Eltávozott a béke állapotába 2005. november 12-én.

Kata Közösségünk egyik alapítója volt. Életét Közösségünk szolgálatának szentelte, egyházunkban mindvégig meghatározó szerepet töltött be. Nagyerejű és nagyszívű asszony volt, aki kedvességével, nyitottságával és figyelmes gondoskodásával mindenkinek belopta magát a szívébe. Hatalmas kezdeményező erejével, nagylélegzetű, ugyanakkor a gyakorlati megvalósítás legapróbb részleteire is kiterjedő szívós és kitartó munkájával jelentősen hozzájárult töretlen Karma Kagyüpa hagyományvonalunk felvirágoztatásához és megszilárdításához hazánkban. Az első nemzedéknek nagy a felelőssége, hogy jó alapot fektessen le a hagyomány meghonosításának és fennmaradásának biztosítása érdekében. Odaadása, törekvése mindvégig rendületlen volt, akkor is, amikor nagy akadályok, feladatok jelentkeztek a Közösség életében, vagy amikor kíméletlen támadások érték a Hagyományt, a Közösséget, illetve őt magát személyesen.

Egy évtizedes, fáradhatatlan és önmagát nem kímélő ügyvivői munkássága alatt emberségével, önzetlen szolgálatával, szerénységével, nagylelkűségével és szeretetteljes figyelmességével nagy lendületet adott a valódi közösségi szangha-szellem létrejöttének, és ennek köszönhető, hogy Közösségünk szervezete szilárd alakot öltött. Hirtelen és tragikus eltávozását mélységes fájdalommal vesszük tudomásul. Az, hogy testi valójában nincs többé közöttünk, és nem fejtheti ki mindannyiunk számára áldásos bódhiszattva tevékenységét, kimondhatatlan veszteség nemcsak Közösségünknek, hanem egész hazánk és minden lény számára. Ügyvivőként példamutató elkötelezettséggel, bölcsességgel és csodálatraméltó munkabírással szervezte és intézte Közösségünk ügyeit.

Tiszteletreméltó Láma Ngawang, valamint Láma Csöpel víziójának gyakorlati megvalósítójaként a Közösség szíve-lelke, és ugyanakkor keze-lába volt. Nemcsak szervezőnek volt kiváló, hanem a gyakorlati megvalósítás motorja is ő volt, ahol csak szükség volt rá. Önmagával szemben a legmagasabb követelményeket támasztotta, a szabadidő fényűzéséről teljesen lemondott, azonban munkáját – melyről nehéz elhinni, hogy egyetlen ember műve volt – úgy végezte, hogy ő maga mindig a háttérben maradjon, az esetleges elismerést másoknak engedve át. A Közösségünk számtalan sikeres programjának, meditációelvonulásoknak, nyungnéknek stb. lebonyolításához szükséges végnélküli, láthatatlan háttérmunkák elvégzését hosszú időn át szinte egyedül vállalta, mígnem példamutatásával fokozatosan egyre többünket sikerült bevonnia.

Programjainkat tervezte, szervezte, levezette – ha kellett bevásárolt, szállított, cipelt, főzött, mosogatott, takarított. Figyelme minden apró részletre kiterjedt, és ezenközben szeretettel gondoskodott a résztvevőkről. Jó gazdasszonyként tervezte és kézben tartotta a gazdasági ügyeket, mindenről pontosan tájékoztatva a felelősségben vele osztozó társait. Eggyé vált a Közösséggel, lassacskán egyre többünket magával ragadva, hogy egy igazi családdá forrjunk.

Tudását és értékes tapasztalatait megosztotta mindazokkal, akik erre fogékonyságot mutattak, így gondoskodott arról, hogy egyre többen legyenek képesek kivenni részüket az érdemi munkából, és legyen utánpótlás, aki a stafétát átveheti. Szanghatársai olyan bizalommal fordultak hozzá, mint egy szerető nővérhez vagy anyai baráthoz, és kérték tanácsait, segítségét életük kérdéseiben, és ő igaz gondoskodással és sok bölcsességgel megtett értük mindent, ami módjában állt. Munkája értékét felbecsülni lehetetlen, érdemei leírását megkísérelni képtelen vállalkozás lenne. Ezért itt csak egy-két cselekedetét idézzük fel, emlékeztetőül.

Már a kezdetektől fogva, saját otthonát fölajánlva látta vendégül a tanítókat és a buddhizmus iránt érdeklődőket. Anyagi felajánlásokkal és munkájával egyike volt azoknak, akik megalapozták és felépítették a tari meditációközpontot, majd később a budapesti Központot. Részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Békesztúpa építésében, majd ezt követően az áldás megerősítéséért többedmagával száz Nyungne meditációt végzett. A Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark, Emlékpavilon, valamint az ajándékbolt és a vendégház kiépítését tevékenyen segítette, működtetésében nagy lelkesedéssel vállalt oroszlánrészt. A Közösség zarándokútjai alkalmával több ízben meglátogatta Tibet, Nepál és India főbb buddhista szenthelyeit.

Rendszeresen szervezte Közösségünk gyökérlámájának, Tiszteletreméltó Láma Ngawangnak, valamint Láma Csöpelnek a tanításait. Számos nagy tanító meghívását és látogatását szervezte meg főszervezőként, illetve más közösségekkel együttműködésben, például: Őszentsége XIV. Dalai Láma, Őszentsége XVII. Karmapa, Őszentsége Szakja Trizin Rinpocse, Szakja Dzsecün Kusog, Trogawa Rinpocse, Beru Khyence Rinpocse, Szamdong Rinpocse, Csecsu Rinpocse, Cültrim Rinpocse, Láma Norlha, Khenpo Cering, Shenphen Rinpocse és mások. Számtalan meditációelvonulás szervezője és aktív résztvevője volt. Könyveink, Tar-pa hírlevelünk és egyéb kiadványaink megvalósításának fő szervezője volt. Számos meditációszövegben az ő kezeírását olvassuk.

Berendezte és otthonossá tette a tari Központot, gondos keze nyoma mindenütt látható. Élete utolsó évében megszervezte és levezette a tari Meditációközpont nagyszabású külső-belső felújítását, beleértve az Emlékpark új parkolóját, útjait, a Sztúpa és környéke felújítását is. Tiszteletreméltó Láma Ngawang Rinpocse és Tiszteletreméltó Láma Csöpel ösztönzésére megszervezte a Kangyur és Tengyur szent köteteinek beszerzését és elhelyezését felújított központunkban, majd Cültrim Rinpocse segítségével meghívta Őszentsége XVII. Karmapa Tháje Dordzsét, aki megszentelte a köteteket. Tiszteletreméltó Láma Ngawang Rinpocse és Tiszteletreméltó Láma Csöpel szellemi irányítása mellett Kata fokozatosan egész életét a Közösségnek szentelte – a világ lényei javára elvégzett munkája felbecsülhetetlen. Klinikai szempontból halálának oka magas vérnyomás miatt bekövetkezett agyvérzés volt, napokig feküdt kómában, mielőtt elhagyta testét. A kórházban végig mellette volt Láma Csöpel, utolsó napjait vele, valamint fia Kristóf és a szangha tagjai körében töltötte.

Halálának folyamata tökéletes nyugalomban játszódott le, minden nehézség nélkül. Szanghatársai ágya körül álltak és csendben imádkoztak, és sokan mások, akik nem tudtak eljönni, más helyszíneken tették ugyanezt. A halál beálltakor Láma Csöpel elvégezte a tudat áthelyezését (phowa), aminek sikerességét a phowa-jelek igazolták. Arcán mélységes béke és derű ragyogott.

Cültrim Rinpocse, aki a halál beállta után nem sokkal érkezett a kórházba egyenesen Svédországból, hosszan imádkozott ágyánál, és felhívta figyelmünket a csodálatos “thugdam” állapot jeleire. (A thugdam állapotát csak a kivételes gyakorló éri el, amikor halála pillanatában elméje egyesül a Láma elméjével, illetve felismeri önmaga igaz természetét a halál feloldódási folyamatának végén megjelenő tiszta fényben.) Hamvaiból cacák (kis sztúpák, ereklyetartók) készültek, amelyeket Cültrim Rinpocse, Láma Csöpel és Kristóf a Margit-szigetről a vén Duna vizébe dobtak.

Életével példát mutatott mindnyájunknak, a Hagyományért, Közösségünkért és az összes lényért végzett fáradhatatlan munkája arra buzdít bennünket, hogy az általa képviselt szellemiséget fenntartsuk, és munkáját tovább folytassuk. Halálával a gyakorlásba vetett hitünket erősítette meg. Kedves Kata! Köszönjük a felbecsülhetetlen értékű ajándékot, amelyet Tőled kaptunk, kívánjuk, folytasd töretlenül mindannyiunk javáért végzett áldásos tevékenységed!

KÖNYVAJÁNLÓ: Bokár Rinpocse – A női buddha
Láma Csöpel – TANTRA ÉS DZOGCSEN – A 21 Tara gyakorlatai