2015-12-20 - Csontváry kiállítás Láma Csöpel vezetésével
BEVEZETÉS
RÁHANGOLÓDÁS SINÉ MEDITÁCIÓVAL
A tárlat megtekintése előtt, kezdetnek hallgassuk meg Csontváry szavait:
Hanginstalláció:
„Üdvözlöm! Talán azon töpreng, mit keresek itt. Tudja, az összes eddigi tárlatomon jelen voltam, reggeltől estig minden nap, hogy meglássam, miképpen hatnak az emberekre a képeim. Hogy megnézzem, mit látnak az emberek, amikor a képeimet nézik. Tavaly például, egy berlini professzor odajött hozzám, és azt mondta: 'Uram, minél tovább nézem a képeit, annál inkább megértem, hogy mit jelent: látni'. Azt szeretném, hogy miképpen a Nap, amely minden hajnalban fölkel keleten, hogy bejárja a napot, akképpen járná be valamennyi látogató ezt a helyet. Hogy minden szegletben, minden műre jusson egy kis figyelem. Mert tudja, az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindenkivel és mindennel szemben. Hát nézzen szét jól! Lehet, hogy nem csak az én munkáimmal találkozik, de egyszer csak szóba áll magával a már tovatűnt ezer esztendős költő, az író, a szobrász, az építész és minden művész, aki szellemi értelemben ma is köztünk él. Jöjjön, ne tétovázzon!”
Ez a hanginstalláció nagyon fontos gondolatokat közvetít, és megteremti számunkra a tárlatnézéshez szükséges szellemi beállítottságot:
- az élet nem elmélet, hanem valóság, ami felelősséggel jár mindenkivel és mindennel kapcsolatban.
- találkozhatunk ezer éve tovatűnt írókkal, művészekkel, akik szellemi értelemben ma is köztünk vannak.
Ha mélyen megértjük, hogy mit jelent ez, akkor sok mindenre fény derül. Szellemi értelemben vett jelenlétről van szó, ami nem más, mint a halhatatlanság. Erről szól az egész kiállítás.
Csontvárynak minden képe egy imádság. Az imádság lényege pedig az, hogy el akarunk vele érni egy belső szellemi célt, egy belső szellemi lényeget. Ha ezt nem érjük el, akkor az imádság csak szavak halmaza marad. A keresztények imádsága elér Istenhez, a mi imádságunk pedig eléri a belső buddhatermészetünket.
Csontváry azért egyedülálló, mert képei elérik, megmozgatják a belső szellemi lényeget, képei imádsággá válnak. Ez minden valódi műalkotásra igaz. Ez az, amitől a művész ezer év múlva is itt marad közöttünk. Megtalálta az utat mindannyiunk lényegi valójához. A művész a maga jelenében, melyben munka közben élt, elérte a belső szellemi lényegiséget, és az a jelen most is ott van a képében. Ha ezt mi a műalkotás nézése közben megértjük, tehát, ha rá tudunk hangolódni az ő imádságára, akkor eközben mi is el tudjuk érni a belső szellemi jelenünket, és ezzel a halhatatlanságot. Ez rendkívül fontos, és ezt Csontváry tudta. Ebben a bevezetőben ezt el is mondja, és erről szól az összes képe is.
A tárlatlátogatás megkezdése előtt azt javaslom, hogy álljunk meg, és végezzünk egy rövid siné meditációt, elcsendesedést. Hangolódjunk rá a légzésre, nyugodjunk le, és akkor képesek leszünk megnyílni a műalkotások felé. Különben nem fog sikerülni közel kerülni a lényeghez. Mindenki azon fog spekulálni, hogy „milyen ügyes” a művész, hogy mit akart mondani, vagy, hogy a jelképek mit jelentenek. Azonban nem ez a lényeg. Természetesen vannak jelképek, szimbólumok, történeteket mesél a képeken, de nem ez a lényeg. A lényeg a kép szellemisége, az, hogy Csontváry a kép alkotása közben kapcsolatba lépett a belső lényeggel. Ez a zsenialitás, melynek olyan ereje van, hogy a kép nézése által mi is rá tudunk kapcsolódni a belső szellemi valónkra. Ezt nevezik imádságnak, az ő képei pedig ezek.
Először tehát le kell nyugodnunk, el kell csendesednünk, hogy a belső zaj lecsituljon. Ezt a képtől függetlenül, a tárlatnézés elején megtehetjük. Utána, ebben a kifinomult szellemi állapotban nézzük a képeket, és akkor azok elkezdenek beszélni hozzánk. Amikor ránézünk egy képre, a saját leheletünk finomságával ráhangolódhatunk.
A MŰALKOTÁSOK LÉNYEGE
Van egy kora középkori kínai festőktől való tanítás, amit úgy neveznek: az egy vonás. Ez nem azt jelenti, hogy egy vonással felrajzoltak egy képet, hanem azt, hogy a képnek van egy pontja, melyben az egész kép összeáll. Ez természetesen megint nem a kép egy bizonyos pontját jelenti – bár azt is jelentheti –, hanem azt, hogy a képnek van egy nagyon határozott szellemi, spirituális kapcsolódási pontja, ami nem nevezhető a kép mondanivalójának, mert ez a fogalom egy valódi műalkotás esetében nem értelmezhető. Az egész kép egy konkrét pontban csúcsosodik ki, és ez a kép szellemi, spirituális jelentése. Az emberek általában egy műalkotást mindenféle szempontból elemeznek, például szimbólum, asztrológia, karakterisztika, kompozíció, és egyebek szempontjából, de nem ez a lényeg. Ezt a művészettörténészek találják ki. A művészek ezzel soha nem törődnek, nem is gondolnak rá. Az egyedüli dolog az, amitől egy műalkotás mestermű lesz, hogy megvan-e a szellemi „középpontja”.
Az egy vonás lényege tehát nem az, hogy a festő egy mozdulattal festette meg az egész képet, hanem az, hogy van egy pont, amire nekünk kell rákapcsolódnunk, és ez ránk van bízva. Más nem tudja ezt helyettünk megtenni, bennünk kell összeállnia a képnek abban az egy bizonyos pontban. Ez az egy vonás.
Vannak ilyen kiváló festők, akik erre képesek, nem Csontváry az egyetlen. A jó festőkre jellemző az, hogy egy bizonyos dolgot meg akarnak festeni. Lehet, hogy ez csak egy pont, de ahhoz, hogy ez működjön, meg kell festeni egy egész képet. Amikor megtaláljuk ezt az egy dolgot a kép nézésekor, akkor összeáll bennünk is a kép, és mélyen megrendülünk. Ha nem találjuk meg, akkor magyarázhatjuk: „Ilyen szép, olyan stílusú, amolyan kompozíció…”, de a lényeget nem érjük el. Ha életre kel számunkra a kép, az azt jelenti, hogy egyszerűen átéljük a saját jelenünkben a festő alkotás közben átélt jelenét. Így elválaszthatatlanná válunk tőle. Egység születik. Nem én nézem azt, és ezért tudok arról beszélni, hanem egyszerűen az aktuális jelenemben, miközben nézem a képet, rákapcsolódom a művész akkori jelenére, amikor alkotott. A jelen pedig örök. A jelen nem múlt és nem jövő. Ha már a múltról vagy a jövőről kezdünk beszélgetni, akkor tévúton járunk, és nem értjük a lényeget.
A valódi művészet a jelenről szól. Van olyan művészet is, ami nem erről szól, de azt nem kell komolyan venni. Ugyanez vonatkozik a zenére is. Ami nem a jelenről szól, azt nem kell hallgatni.
A MŰALKOTÁSOK SZEMLÉLÉSE
Amikor a műalkotásokat szemléljük, próbáljuk meg azok lényegét megragadni: egy vonás, ami a jelen. Erre a spirituális lényegiségre kapcsolódunk rá a kép segítségével. Az egész Csontváry kiállítás erről szól, a fenséges, vagyis a szakrális dimenzió megéléséről. Ezt elérhetjük, ha tisztán tartjuk az érzéseinket, ehhez pedig egy nagyon erős önfegyelem és letisztultság kell. Az érzések attól lesznek tiszták, hogy nem vagyunk agresszívek, nem bántunk másokat. Ehhez egyrészről szükséges egy nagyon komoly önfegyelem, ami a nemártásra alapul. Ezt elősegíti egy visszafogott életforma, mely egyben az elmélkedésre, bölcseletre, a buddhatermészet megismerésére is időt ad.
Csontváry tágas tereinek szemlélése lehetőséget ad a szakrális dimenzió megélésére. Az általa megfestett tájak megindítók. Tágas tereket és esendő figurákat használ tudatosan, hogy a megindultságot előidézze a nézőben, hasonlóan a népmesékhez. A mesebeli kis kígyó, akit elütött a kocsi, aztán megmentjük az életét, elég esendő figura. Abban a pillanatban megszületik bennünk a feltétel nélküli szeretet, együttérzés, nyitottság, az emberség dimenziója. Az ő képein látott táj megindít. A határtalanság és az esendőség megindítja az elmét, a megindultságtól azután nehezen szabadul.
Később ismét vissza lehet jönni, akár egyedül is, megnézni a festményeket, ismét rá lehet kapcsolódni, aztán az ember már csak jön-megy, mint a mennyországban.
Rá kell szánni az időnket, hogy tényleg itt legyünk a jelenben, amikor nézzük a képet, mert ha tele van az agyunk minden mással, akkor nem leszünk képesek a kapcsolódásra.
Általában az esztéták, a művészettörténészek és a kritikusok csak az eszükkel néznek. Nincsenek a jelenben, nem nézik a képet, hanem tele van a fejük kategóriákkal, fogalmakkal, elméletekkel, és azt mondják, hogy „Ez posztmodern, ez impresszionista, ez reneszánsz, ez kubista, ez naturalista”. Ők csak az elméleteik keretébe akarják beilleszteni a műveket. Ezt mi ne tegyük. Teljes valónkkal legyünk itt a kép segítségével. A kép segítségével eljuthatunk addig a pontig, melynél tényleg átéljük ugyanazt a pillanatot, amit a művész élt át, amikor a képet festette. Ekkor értjük meg a kép lényegét.
Kezdhetünk tehát egy rövid siné (lecsendesülés) meditációval. Engedjük a tudatunkat lecsendesedni és egy finomabb állapotba kerülni. Lecsendesült tudattal nézzük a képeket. Ne keressünk értelmezéseket. Ha tényleg a jelenben tudunk lenni a kép segítségével, akkor a jelen varázslata megtörténik. A mi jelenünk és a festő jelene összetalálkozik, ami az első és a legfontosabb.
TÁRLATVEZETÉS
A tárlaton sok mindent láthatunk, attól függően, hogy mit keresünk a képeken.
Kezdhetjük ezekkel a tanulmányokkal, melyek az első teremben láthatók.
(Kép: Otto Heinrl)
(Kép: Szakállas férfi)
(Kép: Georg Tretter)
(Kép: Werthmüller Mihály)
(Kép: Amelie)
(Kép: Marie)
Konvencionális értelemben ezeket a képeket tanulmánynak tartják, bár annál sokkal többet fejeznek ki. Ezek szellemi portrék. A festő valamennyiük nevét is odaírta, pedig tanulmányok esetében ez nem szokás. Amikor a művészek tanulmányt rajzolnak, általában nem is tudják, hogy hívják a modellt, esetleg csak a keresztnevét ismerik. Itt minden esetben szerepel a modell neve is. Ezek valóban szellemi portrék, ha figyelmesen megnézzük, meggyőződhetünk erről.
Csontváry mindenhol az emberek lelkét ragadja meg a képeken. Próbáljunk meg rákapcsolódni az illető szellemiségére, lelkére! A nevek segítenek. Próbáljunk meg erre a finomságra fókuszálni, amikor a képeket nézzük.
Ha a képek előtt állunk, találjuk meg azt a kritikus pontot, melyből szemlélve életre kel a műalkotás, és rá tudunk kapcsolódni a lényegre. Minden képnek megvan ez a bizonyos nézőpontja.
(Kép: Almát hámozó öregasszony)
Ha így tekintünk erre a képre, úgy látjuk, mintha ez az öregasszony tényleg itt lenne. Például, ha élő személyt nézünk, akkor nem egy perspektivikus képet látunk, hanem egy személyes képet. Ugyanez látható itt a képen is, tehát a néző teljesen személyesen látja az öregasszonyt. Ez nem egy fénykép, esetleg a széles látószögű lencsével készített képeknél található meg ez a jelenség, ami egy bizonyos torzítás. Ehhez nagyon hasonló torzítás látható itt is, ezért nagyon személyesen bele tudott menni az élménybe. Ha közel állunk egy emberhez, ránézünk, a lábát alig látjuk. Ezen a képen is ehhez hasonló a nézőpont. Belelátunk az öregasszony ölébe. Nem egy alakot látunk a térben, hanem a teljes személyiséget. Ez a látásmód Csontváryra nagyon jellemző, ezért hiteles a festészete. Képes nagyon személyesen látni, és ezt meg is tudja jeleníteni. Általában ez nehéz dolog a festők számára, mert munka közben óhatatlanul bennük van az „iskolázottság”, vagyis az, amit tanultak, a tanulmányaik szabályai. Ezeken Csontváry túl tudott lépni, és így vizionárius, látomásos módon tudott dolgokat megjeleníteni. Ez már ezen a képen nagyon látszik. Ez egy látomás, ahol megvannak a fontos dolgok, és azok láthatóak is a képen. Az arc például nagyon fontos, mégis fordítsunk különös figyelmet a két almára. Nézzük meg külön, szemből. Nézzük egy kis ideig! Az ember beleszédül. Ezeket a nagyszerű dolgokat mindenkinek magának kell felfedeznie. A lényeg az, hogy ez a kép egy látomásos megjelenítés, és ez jellemző Csontváry minden képére. Csontváry igazából egy táltos, aki a lelkével érzékeli mások lelkét, és ezt meg is tudja jeleníteni. Egyedülálló. Ilyet nem igen látunk a művészettörténetben.
A következő a Lodzsong terem. (Megjegyzés: A lodzsong meditáció a szellem képzésének egy speciális módja, mely az ember alapvető jóságára épít, és a szeretet csatornájának felnyitása révén képessé válunk segíteni önmagunkon és minden érző lényen.)
(Kép: Őz)
Az első az őzikés kép. Ha megnézzük a képet, és látjuk az őzike arckifejezését, a szemeit, akkor megértjük, hogy miért nevezhetjük ezt a termet Lodzsong teremnek. Ezután pedig már a többi képben is meglátjuk ugyanezt.
A lodzsongban a megindultság a központi téma. Az ego a megindultságban oldódik, és ekkor elkezd áradni a szeretet, az együttérzés. Itt gyakorlatilag elég ennek az őzikének a kis arcát nézni. Hihetetlenül finom, gyöngéd. Ez nem egy állatról készült kép. Az egész kép csak azért van festve, hogy ez működjön. Látszik, hogy maga a kép elég nagyvonalúan van festve, ám az arca nem. Az őzike arckifejezésén – ha lenyugodott állapotban ráhangolódunk – megérezhetjük azt, amiről a lodzsong szól, és ez is egy nagyon fontos része Csontváry művészetének.
Mondhatjuk úgy is, hogy az imádság különböző technikái szerepelnek Csontvárynál. Ezt a nagyon megrendítő kiszolgáltatottságot, ami ott van ennek az őzikének az arcán, a teremben lévő többi képen is láthatjuk. Megrendítő, nagyon gyöngéd, törékeny kiszolgáltatottság. Ez Csontváry lényeire általában jellemző. Erre érdemes odafigyelni, mert segít ráhangolódnunk az ő szellemiségére. A leheletfinom tragédia, kiszolgáltatottság, gyöngédség már a szénrajzoknál fellelhető, de itt nagyon határozottan tetten érhető.
A festmények első látásra tanulmányoknak tűnnek – a modellek kitömött állatok voltak –, de ha kicsit jobban megnézzük, itt is az állatok lelkét látjuk. Ez a lényeg, ami az őznél a legnyilvánvalóbb. Nézzük az arcát a lelkünkkel! Nem tudunk megindultság nélkül továbbmenni. A környezet nem annyira fontos, csak ahhoz szükséges, hogy ez az arc megjelenhessen a képen. Hangolódjunk rá, és érezzük ezt a lelki oldódást és megindultságot! Az orra, a pillantása megindító, törékeny és érzékeny, nehéz szavakba foglalni. Olyan, mint a valóság. Csontváry alakjait körülbelül úgy kell nézni, mint a hópelyhet. A hópehely a szemnek gyönyörű, ám ha megfogjuk a durva ujjainkkal, már nincs is többé. Nem marad belőle semmi. Azonnal elolvad. Ez az esendőség, kiszolgáltatottság látszik a madarak arcán is. Nézzük meg közelről.
(Kép: Héja hófajddal)
(Kép: Sövöltőt leterítő karvaly)
A ragadozó madár annak ellenére és azzal együtt is esendő, hogy meg fogja enni, ki fogja belezni a prédát. Belenézünk a szemébe és látjuk, hogy az esendőség egy nagyon-nagyon fontos dolog, ez a kulcs, és nem csak a Csontváry képekhez, hanem az élethez, a saját fejlődésünkhöz is.
(Kép: Pillangók)
A pillangókat is ugyanígy szemlélhetjük. A szemnek gyönyörűek, ám tudjuk, hogy ha megfogjuk, akkor végük van. Olyanok, mint a hópehely. Nagyon finoman van megfestve ez a kép is.
A harmadik teremben nagyon fontos képeket találhatunk
(Kép: Vihar a pusztán – Vihar a Nagy Hortobágyon)
Lehet, hogy sokunknak ismerős ez a kép, Munkácsy egy képéről készült, emlékezetből. A kép tehát szinte ugyanaz, mégis nagyon fontosak az eltérések, főleg a felhők és a fények nagyon érdekesek. A felhők és a fények viharistenek arcát és táncoló angyalokat rejtenek. Csontváryról fontos tudni, hogy ő nem egyszerűen egy festőművész, hanem szentképfestő. Minden képe egy imádság, a szó legjobb értelmében. A képeit templomban kéne kiállítani. Minden képe egy út a szakrális jelen megértéséhez. Ez a valódi szakrális festészet jelentése, nem pedig jelképek, szentek, istenek ábrázolása. Az út, a teljesség megélése a jelenben, ez a lényeg. Csontváry ehhez csodálatos eszközöket használ. Munkácsy képén nincsenek táncoló angyalok és a gonosz, szigorú, dörgő arcok sem, tehát sem a három angyalt, sem a három viharistent nem láthatjuk. Ez a kép azonban egy fajta pszichedelikus festészet. Csontváry nagyon sokat alkalmazza ezt a látomásos módszert, vagyis azt, hogy egy dologban más dolgokat is lát. Ez a pszichedelikus művészetnek egy régi módszere, mellyel a néző nyitottsága is mérhető. Ha kemény tudattal lépünk a kép elé, akkor nem vesszük észre a rejtett dolgokat. Kell egy bizonyos nyitottság, ahhoz, hogy észrevegyük a pszichedelikus dimenziót, azt, hogy a dolgok kezdenek átfordulni egymásba. Ha a nézőben megvan a nyitottság, akkor rá tud erre kapcsolódni, ha nincs, akkor elmegy mellette. Ha nincs meg a nyitottság, akkor tudunk róla beszélni, vagy például esszét írni, de nem léptünk be a képbe, nem találkoztunk a festővel. Ezt látjuk ezen a képen. Gyönyörűen meg vannak festve az arcok: a három viharisten profilja és az angyalok. Ez egy önvallomás.
(Kép: Festőlegény – Madonna-festő)
Ezen a képen is nagyon közvetlen utalásokat láthatunk arra, amiről az előbb beszéltünk. A kép egy imádság. Látjuk, hogy a festő egy Madonnát, egy szentképet fest. Egy Mária festőről van szó. A bevezető út egy lépcső, egy kapu a jelen teljességéhez, vagyis a szakrális dimenzió megéléséhez. Figyeljük meg, hogy minden képén van egy bevezető út is, ami nem véletlen. Csontváry nagyon művelt volt minden tekintetben, tudományosan is és a művészetben is. Sokat járta a világot. Abban az időben már léteztek a keletről elhozott taoista, kínai, japán tájképek, melyeken nagyon kiművelt technikát használtak. Ugyanezt a technikát használta Csontváry is az út ábrázolásával. Csontváry maga beszél arról, hogy ő a teret és az időt együtt ábrázolja. A tér és az idő ábrázolásának van egy nagyon egyszerű keleti technikája, egy utat ábrázolunk. Az útnak különböző állomásai vannak, az úton pedig megy valaki. Ilyenkor önkéntelenül érezzük az időt. Innen oda eljutni annak az embernek annyi időbe telik. Anélkül, hogy gondolnánk rá, már benne is van az idő dimenzió. De nem csak ezt használja a festő. Az út mindig szakrális út. A kép a szakrális dimenzióba vezető utazás. Ha a képet értékeljük, megértjük, felfogjuk, elmélyülünk benne, akkor a kép nézésének eredményéül – és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan és mikor – eljuthatunk a jelen teljességének a megéléséhez, amihez ő maga eljutott abban a pillanatban. Ha a művész eljutott oda, mi is eljuthatunk, ha a művész nem jutott el, mi sem fogunk eljutni. Ez egy fontos dolog.
(Kép: Házak – Felvidéki utca)
(Kép: Tavasznyílás Mosztárban)
(Kép: Mandulavirágzás)
Ezeken a képeken is ott van az út. Az útnak különböző állomásai vannak, és az úton sok dolog történik. Az út kanyarog, elágazik, és vannak helyek, amerre már nem megy tovább, az már a transzcendens dimenzió. Látjuk, hogy egy darabig el tudunk jutni, de egy ponton túl már nem, arra már nem vezet út. Ezek a képek valójában klasszikus keleti képek, csak nyugati eszközöket használ a festő. A képek felépítése, gondolatvilága klasszikus kínai, taoista ábrázolás. A virágzó fáról az ember ösztönösen tudja, hogy csak pár napig virágzik. Ezzel már érzékeljük az időt: most ez van, de holnap már nincs. Általában úgy szokott lenni, hogy az egyik fa virágzik, a másik fa még nem virágzik, a harmadik fán már elsárgultak a szirmok. Ezek jelképek, nem kell fogalmilag gondolkodni. Ha látunk egy cseresznyefát, mindenki tudja, hogy mit jelent, anélkül, hogy olvasna róla egy könyvet.
(Kép: Selmecbánya látképe)
Selmecbánya látképe egy valóságos látkép, és mindent megjelenít, amiről eddig beszéltünk. Ezen kívül még más dolgokat is észrevehetünk rajta.
Először csak nézzük, és nyugtassuk le a tudatot. Nem az érdekességeket, nem a magyarázatot keressük, hanem megpróbálunk a jelenben lenni, bármiféle mellékutak nélkül. A mostani jelenben vagyunk, és ezzel megadjuk a festőnek is a lehetőséget, hogy elmondja nekünk, amit akar. Ha nem ezt tesszük, akkor mi akarjuk a festőre rátukmálni a saját gondolatainkat. Először a saját gondolatokat kell fellazítani egy kicsit, hogy a festő megszólíthasson minket. Ez ugyanígy van például a házasságban is. Ha a házasságban nem mindig a másik javát akarjuk, hanem a magunkét, akkor a házasság nem sokáig marad életben. Viszont, ha megtanulunk figyelni egymásra, ha megadjuk a lehetőséget a másiknak, hogy elmondja a magáét, és mi csak utólag reagálunk, akkor lehet, hogy abból lesz valami.
Figyeljük meg és elemezzük azt, ami szabadon az eszünkbe jut a kép szemlélésekor. Fontos, hogy mit látunk, mert sok mindent elmond ez a festmény. Ez egy epikus kép. Amint a képet nézzük, gondoljuk azt, hogy ott vagyunk. Tehát ne a képet nézzük, hanem a kilátást. Itt állunk a dombon, lenézünk a városra, és tárgyilagosan megvizsgáljuk, amit látunk. Egy város fekszik előttünk, körülötte pedig ott van a természet. Füst száll fel a kéményekből, emberek dolgoznak, állatok legelésznek. Ez itt egy kisváros. Pár épület ki van emelve, amik kastélyok, vagy egyetemek. Látunk még parasztokat, akik kaszálnak. Itt van a hat világ teljes egységben.
Ezen a festményen is nagyon fontos és hangsúlyos az utak ábrázolása. Ezzel ezen a képen is jelen van az idő. Ám – ha jól megnézzük –, itt nem megy senki az úton. Az emberek az úton kívül vannak, az úton kívül teszik a dolgukat. Láthatjuk a városkát a természet ölében. Utak vezetnek be a városba és onnan ki, el lehet menni bárhová, de mégis van egy exponált hely, ez pedig egy kálvária. És mi a kálvária? Szakrális út. Ott a tizenkét stáció. Jézus bejárta az utat, ami a Via Dolorosa. Ott tizenkét különböző esemény történt. Az útnak itt is megvannak az állomásai, a végén pedig ott a végcél, a kálvária. Azonban, ha mi, emberek és állatok csak a hétköznapi dolgainkat végezzük, kaszálunk, meg legelészünk, akkor soha nem jutunk el oda. Oda pedig el kell jutni. Most már csak az a nagy kérdés, hogy el akarunk-e oda menni? Csontváry felteszi nekünk ezt a kérdést, ám mi bambán nézünk, és azt mondjuk: „Hát, nem is tudom”.
Ha megnézzük a kép kompozícióját távolabbról, és egy kicsit hunyorítunk, akkor egy nagyon érdekes dolgot vehetünk észre. Két fő pontja van a képnek. Az egyik a kálvária, amiről az előbb volt szó. A másik egy kifejezetten technikai dolog, ami nagyon fontos és egyértelmű: egy nagy X. Nézzük meg, mi van a kép két átlójának a metszéspontjában. Piros cserepek? Kémény? Egész közel kell menni. Valami van a középpontban. Valami nagyon pontosan el van helyezve a két átló metszésében. Közelről kell nézni, a festő is karnyújtásnyira volt a saját képétől munka közben. Van ott egy felfelé vezető ívelt út, és valaki megy az úton. Nos, ott vagyunk mi, ott megyünk az úton. Az az elfuserált, satnya kis valami megy az úton, és ha ráhangolódunk, akkor az az esendő kis rovar a lelkünket teljesen beszívja. Abban a pillanatban megszületik az, aminek meg kell születni. Engedjük magunkat tényleg beleolvadni abba a kis alakba. Ott a lélek van megfestve. Az nem egy ember, az a lélek. Egy hihetetlen esendő kis lélek megy az úton, akihez ha hozzáérünk, már nincs is. Nézzük meg, van-e másik ember az úton? Nincs, mindenki az út mellett van. Ez a kis, esendő ember van csak talpon a vidéken, akihez ha hozzáérünk elolvad, mint a hópihe. Ha az embernek van rá ideje, és kellőképpen elmélyült, akkor nem tud mást csinálni, mint lelkileg azonosulni vele. Annyira finom, hogy a lelkünket rezdíti meg.
Olyan, mint egy Giacometti figura, aki a lelket mintázta. Hát itt is egy Giacometti figura van, egy nagyon finom kis lélek. Ha megérezzük, egyszerűen nincs ellenállásunk, nem tudjuk megakadályozni, hogy azonosuljunk vele. És akkor megszületik a pillanat. Ez a kép legfontosabb pontja. A kép mindig nagyon tisztán kijelöli a legfontosabb pontot.
Csontváry a németalföldieket követte, tőlük vette át ezt az ábrázolási módot. Ez a kép ennek egy csodálatos, zseniális alkalmazása. Ugyanezt csinálta Vermeer, és ugyanezt láthatjuk, ha megnézzük például Brueghel: Jézus prédikál című képét. Van egy hatalmas tájkép, Jézus pedig egy egészen apró alak valahol, akit emberek állnak körül. Azonban, ha nem keressük Jézus alakját, akkor nem is találjuk.
Lélekkel kell nézni ezt a képet. Álljunk szembe a képpel, oldalról nem lehet látni semmit. Minden képnek megvan a kritikus szemlélési pontja. Ha az ember jó helyen és egy darabig csendesen álldogál, akkor lehet, hogy egyszer csak elkezd a kép működni. Fontos, hogy az ember fogékonnyá váljon, és ha ez megtörténik, akkor – ha innen el is megyünk – attól kezdve megvan az utunk, méghozzá nem is akármilyen. Az utunk a kálváriára visz. A kálvária az út, a tao, a szakrális út. Ezen a képen ez a kis emberke, ez a kis féllábú szúnyog is odamegy, máshová nem is mehet. A többieknek dolguk van: kaszálnak, szórakoznak, énekelnek – ami gyönyörű –, gyűjtik a szénát, legelésznek, sütnek-főznek, templomokat építenek. Egy valaki megy az úton, és tudja, hogy hová megy.
Érdemes egyedül eljönni ehhez a képhez. A lényeg megértése ránk van bízva, mert mindenki egyéni módon lát. Az embernek magának kell rájönnie a lényegre, akkor van értelme. Ha valaki elmondja, akkor az egész csak egy poén lesz. Nézni kell, és amikor eljutunk oda, hogy tényleg azonosulunk ezzel az úton haladó emberrel, aki végül el akar jutni a kálváriához, akkor a kép értelmet nyer a mi számunkra is. Lényeg, hogy azonosulni tudjunk vele.
Mindenki olvasott magyar népmesét. A magyar népmesében általában mindig van egy kulcsfigura a főhősön kívül – egy törött lábú róka, partra vetett aranyhal, vak nyúl, kis madár, kis kígyó –, akinek a főhős megmenti az életét, mire az azt mondja: „Jótett helyébe jót várj!” Amikor aztán a főhősnek szüksége lesz a végén segítségre a nagy lépés megtételéhez, akkor ez az állatka mindig eljön és segít. Tehát a főhős sosem egy oroszlánnal találkozik, aki tényleg tudna segíteni rajta, hanem mindig egy esendő lénnyel. Ez a figura az, aki a legesendőbből a leghatalmasabbá válik a mesében, mert ő adja meg azt a segítséget, ami által a főhős véghez tudja vinni a nagy tettet. A kép esetében is tehát ott van ez az esendő figura, akinek a segítségével be tudunk lépni a kép szakrális valóságába. Csontváry festészetében mindig visszaköszön a taoista út a kínai festészetből. Ha sikerül ezzel azonosulnunk, az esendő emberi lénnyel, akkor megnyílik a képben a valóság, azonban, ha ezt nem vesszük észre, akkor a kép csak egy mese.
Mindez nem arra való, hogy beszéljünk róla. A lényeg, hogy tényleg működjön. Olyan, mint egy autó: megnézzük, kiválasztjuk, megvesszük – de ha nem ülünk bele, akkor az egész nem ér semmit. Beszélhetünk róla, hogy milyen különleges, hogy mennyibe került, hogy nincs másnak ilyen, de ha nem ülünk bele, akkor az egésznek semmi értelme.
A negyedik teremben továbbra is az a lényeg, hogy lecsendesedünk.
Hanginstalláció – végtelen távlatot kapunk:
„Fenséges táj! Az ilyen helyen megadatik az embernek a lehetőség a fenséges átélésére. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései. Ha szerényebben, kevesebb munkával megél, ráér a pihenésre, s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet (Láma Csöpel megjegyzése: a buddhatermészet) megismerésére. Én értem, teljesen értem az isteni természet megnyilatkozását, mert engem is az vezérel.
Az ilyen táj, mint amilyen ez, megindító. Határtalansága indítja meg az elmét, amely aztán nehezen szabadul tőle. Szeretjük hinni, hogy leigáztuk, vagy éppenséggel most hajtjuk igába a természetet, de jó, ha tudjuk: ez nem igaz! És nem igaz az ellenkezője sem. Mert, ahogy nincs alattunk, úgy a természet nincs fölöttünk sem. Egyek vagyunk vele. Mi a része vagyunk valamennyien, és az a mi részünk. A föld nincsen meg ég nélkül; az ember idelent járja kiszabott útját, a Nap odafent. Onnan jön az áldás, onnan az energia, az élet, a szüntelen áramlás, a lehetőség, hogy részt vállaljunk a teremtésben, hogy hozzátegyünk, hogy felépítsünk valamit az emberiség s a nemzetünk javára.
Én festő vagyok. Egyszerre festem a pillanat változását s az ezredév állandóságát. A természetet és a kultúrát. Jogot kaptam erre a teremtőtől, kivételes lehetőséget, s hozzá tálentumot. És én úgy döntöttem, hogy élek ezzel a jogommal, a lehetőségemmel, a tálentumommal.”
Nagyon fontos mondatok ezek. Messze látunk, nagy távlattal. Mindenről beszélt a festő, amiről eddig szó volt. Az egyik leglényegesebb dolog itt a szellem megindultsága, amit a végtelen tér látványa okoz. Megfigyelhetjük, hogy a legnagyobb képek erről szólnak, a végtelen távlatról, ami megindítja az elmét, és utána nem tud ettől többé megszabadulni.
(Kép: Castellammare di Stabia – tengeröböl és városka a lemenő nap fényében)
Nézzük meg, milyen napszakban, melyik órában készült ez a kép. A Nap legutolsó sugarait látjuk. A hajók már nincsenek fényben, a házakat is ebben a szórt fényben látjuk, igazából már csak az égből reflektálódik a fény, a hegy árnyékában pedig már este van. Az ember erre ráhangolódik, ráérez az alkony megindító hangulatára, amikor már nincs direkt napsütés – vagy más képeken még nincs hajnali fény – a képeken. Ott van az este. Láthatjuk, már világítanak a kis fények a falvakban. Alkonyatkor az ember mindig elgyöngül, és akkor megnyílik. Már nincs dolgunk. A pihenés órái jönnek. Itt a képen a kettő között vagyunk: se nem ez, se nem az. Se nem nappal, se nem éjszaka. Ez lényegi pont. Van erre angolul egy kifejezés, a twilight zone: kettős fény zóna – ez is, az is, illetve se nem ez, se nem az; megnyílás, amibe ha az ember belép, ha kicsit ráhangolódik, akkor csodák történnek. Ez a csodák pillanata.
Ez olyan, mint a versben: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...”. Még süt a Nap, de látod, már ott jön az éjszaka. Megnyílunk, és ekkor tényleg átéljük a mulandóságot.
Erről szól a kép. A fény Csontvárynál mindig az égről tükröződő szórt fény. Vagy hajnal van, vagy naplemente. Ezen a képen a Nap már lement, és az égről tükröződő fény világítja be a tájat. Ezt még meg is erősíti az, hogy a kép másik oldalán már éjszaka van. Ott már meggyújtották a lámpákat a falvakban. Ott már sötétség van, itt még az utolsó, az égről tükröződő reflex fény megvilágítja a házakat. A hajók már árnyékban vannak, az árbocok még nem. Csontváry látomásos festő. A látomás mikor jön? Az ébrenlét és az elalvás között – ez az alkony. Ezért hívják alkonyfestészetnek. Alkony tudatállapot – se nem ébrenlét, se nem alvás. A kettő között van egy átmenet, akkor a legnyitottabb a tudat. Az ébrenlét fogalmainak valósága már nem köt le, de még nem butultunk el, nem aludtunk el. Ez az átmenet a bardo. A tibeti bardo szó jelentése: átmeneti állapot. Csontvárynak minden képén ezt találjuk. Nincs kivétel. Vagy napfelkelte előtti, vagy naplemente utáni állapotot fest. Ezt az időt mindenki ismeri, legalábbis régen ismerték. Ma már – főleg a városi ember – nem ismeri, mert mindenhol lámpák égnek, de aki vidéken él, annak ezt nem kell magyarázni, mert mindennap megéli. Ha lát egy ilyen képet, akkor eleve rákapcsolódik erre a hangulatra. A kép kiváltja benne ezt az ösztönös, érzékeny, nyitott tudatállapotot. Ez a kép ezt szépen bemutatja. Ha ezzel az érzéssel ráhangolódunk a képre, akkor nagyon sok mindent észre tudunk venni. Itt is megvan az út, ráadásul az úton nem is gyalog mennek, hanem az egyik kocsival, szamaras kordéllyal a másik biciklizik. Tudjuk, hogyan folytatódik az út a falvak felé. Oda is el kell jutni. Tehát az idődimenzió itt is megvan. Ha az ember rá tud hangolódni, akkor ez által fogékony állapotba kerül.
Fontos, hogy a képet ne fogalmilag próbáljuk magyarázni, hanem próbáljuk beleérezni magunkat. Ha az embernek lecsendesedett a tudata, akkor pontról pontra végigmegy a képen, és csodálatos, nagyon mélyreható jelentéseket talál mindenben, amiket nem kell szavakkal megfogalmazni.
(Kép: Vihar a Nagy Hortobágyon)
Ez megint egy erős kép. Rögtön a kép közepén, elöl, van egy rejtett arc: ránk néz a bika, kinéz a képből: „Mi van?” – kérdezi a tekintetével. Ám, ha ránk néz a bika, akkor ösztönösen már futnánk is. Ez egy alázatos pillanat. A vihar előtti csönd pillanatait élhetjük át, amikor drámával terhes a levegő, de még tele van lehetőségekkel. Nem tudjuk, hogy mi lesz. Érezni már a változás szelét, de még vannak lehetőségek. Mélyedjünk el ennek a bikának a tekintetében. Egyek vagyunk a természettel, része vagyunk annak, és részt kell vállalnunk a teremtésben is. Nem vagyunk sem fölé, sem alárendelve a teremtésben. Amikor nézzük az ő festményét, részt vállalunk az ő teremtésében. A kép magában semmi. A kép akkor kép, ha mi rá tudunk kapcsolódni a festő jelenére, és ezzel részt vállalunk a szakrális jelen megteremtésében. Ezen a képen ez jelenik meg nagyon szépen, nagyon egyszerűen. Ha ránézünk, rögtön látjuk: ez a bika visszanéz ránk. Ha belenézünk a szemébe, már bent vagyunk a képben. Ez a kifejezésmód a magyar népművészetből ered. A magyar népművészet tele van ilyen motívumokkal: szarvasok, juhok, kosok néznek ránk – ez a rejtett arc technológia, csak ezen a képen az arc nincs elrejtve, és ezzel belépünk a képbe. Utána aztán mérhetetlen sok lehetőségünk van, hiszen egy érzékeny, változás előtti pillanat részesei lettünk.
Lecsendesedünk a képek előtt, és megengedjük, hogy a kép megszólítson bennünket.
(Kép: Jajcei vízesés)
Nézzük meg ezt a képet! Ne fogalmakkal írjuk le, hanem figyeljük az érzéseinket – mit mond nekünk ez a kép? Ez egy pszichedelikus kép. Kontraszthatással van felépítve. Próbáljuk így nézni! A kép felső részén egy kockákba rendezett részt láthatunk. Egy vár áll a hegytetőn, mivel ez egy stratégiai fontosságú hely. Így sokkal nagyobb kontraszttal jelenik meg az alsó, a természetet ábrázoló rész. A festő a kontraszt hatásával beledob bennünket ebbe a pszichedelikus látásmódba. Taoista jelképek a sziklák és a vizek. Ha kicsit el tudjuk lazítani magunkat, akkor a dolog elkezd mesélni nekünk. Kezdjük észrevenni az arcokat, a lényeket a vízesésben, a sziklákban. Ezáltal föloldódhatunk és megnyílhatunk. Ha már megnyíltunk, akkor könnyen észrevehetjük a lényeget. Amikor ez megtörténik, akkor nyitottá válunk a valóságra. Minden kép erről szól. Minden kép egy imádság, ami összekapcsol a valósággal.
(Kép: Római híd Mosztárban)
A híd kapocs két világ között. Emberek jönnek-mennek a hídon. A híd maga a csoda. Két világot kapcsol össze, harmóniát hoz létre. A híd maga az út. A híd önmagában is egy jelkép: a lét és nemlét közötti bardot – azaz köztes állapotot – jeleníti meg. Ez esetben igen konkrét jelentése van. Ez Mosztár, azaz Bosznia. Vannak itt minaretek, és templomtornyok csúcsát is látjuk. A városnak van egy keresztény és egy muszlim oldala, és a kettő között ível át egy híd. Keresztény és muszlim emberek kelnek át a hídon, nincs köztük különbség, a híd összekapcsolja őket. És ott a hídon a szamár, ami egy spirituális állat, nincs nála megindítóbb teremtés. A mosztári hidat csodás hídnak tartják. Egy szufi mester építette.
(Kép: A nagy Tarpatak a Tátrában)
Ez egy rendkívül fontos kép. Valójában a szamszárát ábrázolja. „Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel” – idézhetnénk Dantét. Ha a távlat kiváltotta a megindultságot, akkor attól már soha többet nem tudunk megszabadulni, és minden eszköz meg van engedve: lehet gondolkodni rajta. Ebben a képben is van egy olyan dolog, amit ha megtalálunk, akkor soha többet nem felejtünk el. Vermeer-nek a Szerelmeslevél című képe is ilyen. Egyszerűen nem lehet elfelejteni – találkozás a valósággal. Vannak ilyen alkotások.
Nos, sokáig kell nézni ezt a képet. Ez a Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában. Látható, hogy Csontváry következetesen alkalmazza a taoista gondolkodást. A kép célja, hogy rákapcsolódjunk az ő jelenére, és ahogy ő – a kép festése közben – eljutott a szakrális jelen tapasztalásához, ugyanúgy vezet el bennünket is oda, ha vesszük a fáradságot és megengedjük neki. Az ő vezetésével mi is elérkezünk egy szakrális jelenbe. Ehhez mindig van egy technika, van egy út, ami hasonlít a taoista képszerkesztéshez. Ez az út bevezet a képbe, és aztán vezet bennünket tovább. A képen, az út mellett, először emberközeli, idillikus dolgokat látunk, gyöngyvirágot, kis virágokat. Ez a gyöngédség jele. Csontváry nem csak egy hatalmas látképet ábrázol, hanem, hogy oda eljussunk, előbb végig kell menni az esendőség útján. Ennek segítségével tudunk megnyílni. Önmagunk esendőségének felismerésén keresztül – tehát a nemártás, gyöngédség felfedezésén keresztül – tudunk egyáltalán belépni a képbe. Ha ez nincs meg, akkor nem értünk semmit. Akkor írhatunk róla ódákat, esszéket, zeneműveket, mindezeknek semmi köze nem lesz a valósághoz. Az esendőség kézen fog. Nézzük meg a kis virágokat. Talán a nevüket is tudjuk. Ismerjük az illatukat. Találkoztunk már velük. Tudjuk, hogy nem kell letépni, mert jó az ott, ahol van. Aztán megyünk tovább az úton, és eljutunk egy épülethez, ami valami üdülő vagy kilátóhely lehet, vagy esetleg egy jó kis étterem, ahol nagyon finom pisztrángot lehet kapni, amit a patakból fognak ki. Lényeg az, hogy ez egy nagyon emberi hely, de valójában mégis egy elidegenült dolog. Ha csak odáig megyünk, akkor igazából turisták vagyunk. Ez is egy állomás, ez is egy lehetőség. De tovább is lehet menni, az út levezet a vízeséshez. Miközben azonban lemegyünk, el kell haladnunk az erdő mellett. Az erdőt megfigyelve látjuk, hogy ez a kép legpszichedelikusabb része. Ez egy félelmetes részlet, ha nézzük egy darabig, elkezd mozogni. Megjelennek az erdőben a rémek. Ez a második pszichedelikus rész. Az első a gyöngéd rész volt: az esendőség, a megnyílás. A következő a még mélyebb megnyílás, amikor már eljutunk a lét-nemlét kérdéséhez. A pszichedelikum lényege az, hogy valami van is meg nincs is, önmagában se nem van, se nem nincs. Csakis rajtunk áll, hogy van-e vagy nincs. Ha emellett elmegyünk, akkor leérünk a patakhoz. Ezután pedig egy olyan dolog következik, ahová már nem is akarunk menni, mert az teljesen megfoghatatlan. Az egy fényjelenség, ami most ott van, ám öt perc múlva már nincs ott. Az megint az a bizonyos pillanat, valószínűleg a lemenő Nap fénye, vagy a pirkadaté. Ehhez tudni kéne, hogyan van tájolva a hely. Egy ilyen jelenség csak pár percig tart, tehát nem egy dolog, oda nem lehet eljutni. Mire odaérünk, már csak köveket találunk. Éppen a lényeg vész el, mert az most van, mire odaérünk már nem lesz. Tökéletesen megfoghatatlan és mégis ott van. Ez a valóság. Van-e vagy nincs? Igaz-e vagy nem igaz? Olyan, mint a szivárvány.
Nagyon sok pszichedelikus dolog van a képben, ott van a tökéletesen megfoghatatlan. Vagy most itt megértjük ezt, rákapcsolódunk a jelentésére, vagy nem. De azzal, hogy odamegyünk és megfogjuk a köveket, megsimogatjuk, elrakunk belőle néhányat emlékbe, semmit nem érünk el. Abból nem kapunk meg semmit, csak köveket kapunk. A valóságot nem.
Ebben a gondolatban érdemes kicsit elmélyülni, hogy ne csak a szavak maradjanak meg, hanem a kép is. A kép csillogó része nem kő, hanem szivárvány. Megfoghatatlan, esendő, szakrális jelenség. Az a szivárvány, ami most van, két perc múlva már nincs. Beszaladunk a fényképezőgépért, de mire visszaérünk, már eltűnt. Olyan, mint a naplemente.
Ajánlom, hogy menjünk végig ezen az úton, járjuk végig az utat. Először a kis gyöngyvirágok és fűszálak mellett haladunk el, aztán megszagoljuk a harangvirágot, majd eszünk egy finom rostonsült pisztrángot az étteremben. Lemegyünk az erdőbe, időzzünk ott egy kicsit, nézzük az erdőt. Ez egy csoda. Próbáljunk meg ráhangolódni az erdő pszichedelikus tartalmára. Nagyon konkrétan arcok jelennek meg. Ha a sötét részletek finomságai megnyitották az elménket, akkor kezdünk belemenni a szivárványba, és akkor valami leomlik az emberben.
Nézzük a képeket a lelkünkkel!
(Kép: A Keleti pályaudvar éjjel)
Figyeljük meg ezt a képet – Csontváry tényleg látta, mi csak néztük. Csodálatos, csak lélekkel kell nézni. Semmit sem kell magyarázni.
(Kép: Jajcei villanymű éjjel)
(Kép: Villanyvilágított fák Jajcéban)
Mintha hátulról lennének megvilágítva ezek a képek. Érdekes jelenség. Akkor figyelhet meg az ember ilyet, ha nagy eget lát. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert ezek a felhők rendkívül magasan vannak. Itt Csontváry kicsit közel hozta. Emlékszem, egyszer repültem a Földközi-tenger felett, és hosszú-hosszú időn keresztül lehetett látni ugyanazt a felhőt, olyan magasan és olyan távol volt. Nagy ritkaság ez a jelenség. Ez a felhő igen magasan van, egész más világ, mint az alacsonyabb felhő szintje. Ezek a megoldások, amikor a festő különböző fényforrásokkal operál, mind a valóság dimenzióit mozgatják, a lét és a nemlét határát, azt, hogy a létezés és a nemlétezés hogyan tud illeszkedni egymáshoz. Nézzük csak a sötét részeket a kép alján, ahol éjszaka van és mesterséges fény. Fönt pedig egész más a világ. Mesterséges fény, természetes fény, tűzfény, villanyfény – itt nagyon erősen dolgozik a valóság dimenzióival Csontváry, főleg a fény segítségével, de a fényen kívül beletesz sziluetteket is. Ezek az árnyak olyan erősen hatnak, hogy az emberben valami leomlik. Varázslatos így, ahogy ő megjeleníti. A Jajcei villanymű éjjel című festményen például az órának is nyilván van jelentősége – van egy saját lámpafénye; a házból jön a belső fény, azonban van külső fény is, ott van a Nap fénye hátul. Mindkét képen naplemente van, valamiféle visszavert fény látszik a felhőn. Csontváry a valóság különböző dimenzióit jeleníti meg, dimenzióváltásokkal dolgozik. Ezek a képek már erről szólnak. Mindkét képen ugyanezt látjuk, az égről visszaverődő fény, a lámpafény, a házakban a fény, és megint a sziluett: a szamár feje, elég erőteljes jel, az embert valahogy lehozza a földre.
(Kép: A Jupiter templom romjai Athénban)
Ez a kép is ugyanaz a történet: a visszavert, szórt fény, az átmeneti valóság a nappal és az este között, amikor minden mágikus jelentést kap. De ez majdnem lehetne egy impresszionista kép is. Monet-nak a Rouen-i székesegyház homlokzatáról készített képsorozata hasonló.
(Kép: Holdtölte Taorminában)
Ez egy komoly, csodálatos, mágikus kép. Itt nem nagyon van miről beszélni, a festő mindent elmondott. A lényeg itt is az, hogy az ember jelen van, mert ezt az utat az ember már végigjárta. Ez az út már tapasztalati valósága a nézőnek, a néző azonosul vele. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert benne vagyunk igen erősen. Teljesen a varázslat részei vagyunk.
(Kép: Mandulavirágzás Taorminában)
Ez a kép ugyanott készült, csak más nézőpontból festve. Ez ugyanannak a háznak másik oldala. Az előző képen keleten felkelt a Hold, ezen pedig nyugaton lement a Nap.
(Kép: Sétakocsikázás újholdnál Athénban)
Megnyílik a világ, és megtörténik a csoda. Ebben a teremben ez a legfontosabb kép. Van benne valami, ami Csontvárynak nagyon fontos volt, ami az ő festészetének egyik legmarkánsabb része, de ezt nem nagyon lehet elmondani. Ő azt mondta magáról, hogy ő a napút festője, amit úgy értelmezett, hogy a természet olyan távlatait törekedett érzékeltetni a képein, melyet még soha más festő nem tett. És ez teljesen igaz.
Nézzük meg! Itt két dolog van a fény szempontjából a képen. Egyik a mesterségesen megvilágított ház, a másik pedig az ég. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy rendkívül egyértelműen meg van jelenítve a tér. Pedig nagyon nehéz megvalósítani, hogy a ház ne ég legyen, az ég pedig ne ház, valőrökben, vagyis színértékben. Itt egyértelmű, hogy a ház az egy ház, az ég pedig maga a végtelen ég. Nincsen összekeverve, a házból nem lesz egy anyagtalan színes valami. Egy „kanyhaló” festő lefesti a színeket, ennek ilyen színe van, annak olyan, és ott megakad. Itt annyira finom érzékenységgel van kiértékelve a két szín, hogy ez a fajta varázslatos rend megszületik a képen, ami tökéletesen megmagyarázhatatlan. Tehát itt színértékről van szó. Például a ház jobban világít, mint az ég. A ház bal sarka jobban világít, másképpen világít, mint az ég. Tehát az égnek van egy mélysége, a háznak nincs mélysége. A ház visszaver valami fényt, ezzel szemben az égnek mélysége van, pedig az is világos színű. Sőt, rózsaszín. A rózsaszín pedig egy olyan szín, ami szeret közel jönni. A kék inkább enged, inkább ad távlatot. De ez egy telített rózsaszín, ami szeretne rámászni az emberre, de nem teszi. A képen rétegek vannak, és ezek a rétegek megmaradnak. Ezt nagyon könnyű elrontani, ha nem jó valőröket teszünk. Ha nem jó színértéket teszünk fel, akkor ez nem jön létre. Általában a zöld szín, a ház zöld sarka, önmaga erejéből mindig hátrébb akarna menni, mint amennyire a rózsaszín közeledni akar. De ez itt nincs meg. Itt a zöld a helyén marad, és a rózsaszín megy hátra. Ez a rózsaszín nyitott, teres, tágas.
Tehát Csontvárynál ez is nagyon fontos. Későbbi képein ez a tényező nagy szerepet játszik, de ezt még előbb festette, 1904-ben. Aztán ott vannak előtte a lovasok, a kocsisok, akik az egésznek teljesen mágikus hangulatot adnak. Hogy miért? Mert itt a lelkeket, az árnyvilágot ábrázolja, mindenkinek a lelkét, a kocsisnak, a kék kalapos nőnek és még a kocsinak is. Ezek mulandó, futó árnyak.
(Kép: A taorminai görög színház romjai)
Csontvárynak ez az egyik legfontosabb nagy műve, és ha az előző képen kicsit edzettünk, akkor azt most tudjuk kamatoztatni. Ennek a képnek is hasonló a tematikája, mint a Sétakocsikázásnak. A lelkünkkel nézzük, hangolódjunk rá a drámára, ami a képen van. Csak ez a fontos. Nagyon nagy dráma zajlik a képen. A Nap éppen lebukik. Van rész, amit még megvilágít, van, ami már teljes árnyékban van, és van ahol a szórt fény tükröződik az égről.
Aztán van egy nagyon fontos dolog, amiről már esett szó, ami a Tao-ból jön, amit úgy neveznek, hogy az egy vonás elve. Ez azt jelenti, hogy a képnek mindig van egyetlen egy fő üzenete. A kép egy vonásból áll, de ez nem azt jelenti, hogy egy ecsetvonással festették meg, hanem, hogy a képnek mindig van egy fő, spirituális üzenete. Amikor valaki fest, mindig van egy fő üzenete, ezt nevezik az egy vonás elvének. Ennek nagyon tisztán megfogalmazottnak, megjelenítettnek kell lennie. Csontvárynál ez egy magas, spirituális üzenet. Ha ezt az ember megérti, akkor térdre rogy úgy, mint ahogy azt a Tátránál már láttuk. A felépítése ugyanaz, a jelentés azonban persze mindig más. Amit ő itt megélt, azt élhetjük meg mi is, ha ráhangolódunk az ő festményére. Ezt pedig már ismerjük: megrendült állapot ez, ami által a tudat megnyílik a végtelenre, a csodára, a mágikusra, a buddhatermészetre.
Az egy vonás üzenetét nem lehet szavakba foglalni, de meg lehet élni. Az egész képet kell látni hozzá. Sok inspirációt lehet szerezni, ha közelről nézzük a képet. Minden részletében ott van a megrendültség. Ha pedig hátrább lépünk, akkor az egész képen ugyanezt láthatjuk.
Ez a nagy kép Csontváry egyik fő műve. Elmélyült szemlélődésben az ember megtalálja benne a valóság-kapcsolatot. Rá lehet hangolódni, megadja ehhez az eszközöket ugyanúgy, mint ahol a hajókról beszéltünk. Ez is pontosan az: itt az alkony, az átmenet, az alkony misztériuma, a lebegő állapot, amikor még nincs éjszaka, de már nincs nappal. Vége a munkának, már nem foglaljuk el magunkat, de még nem aludtunk el, és a kettő között van egy lehetőség, amikor az ember megnyílik az imára, és akkor egyszerűen megtörténhet magától a csoda.
Ez a kép pontosan ennek a monumentális kifejtése. Itt az alkony, itt van minden, ami csak kell; vannak villamos lámpák, van antik kultúra, van eleven falu, kikötő, házak. A villamosság rendkívül fontos. Mindennek van egy óriási távlata, amiről a hanginstallációban szó volt. Van a képnek egy mágikus pontja, amit ha észrevesz az ember, akkor a kép tényleg imádsággá válik. Fényről és színről van szó, és ezzel megvan a belső valóság. Ehhez a képhez többször vissza kell jönni, újra és újra meg kell nézni, rá kell hangolódni, és akkor az ember – ahogy Kalu Rinpocse mondja – semmivé válik, és a semmi révén mindenné.
A mágikus idő akkor jön el, amikor a dolgok elvesztik a kontúrjukat és feloldódnak. Ez a napfelkelte előtti virradat, és az a pár perc, amikor már lement a Nap, de még az ég világít. Ez a pillanat látható a képen. Szórt fényben van az egész táj, és ekkor a dolgok egyrészt feloldódnak, másrészt megmutatják valódi önmagukat. Ez a mágia. Minden képe ilyen.
(Kép: Templomtéri kilátás a Holt-tengerre Jeruzsálemben)
Azt mondtuk, hogy Csontváry minden képe imádság. Itt ez egyértelmű. A kép középpontjában két muzulmán imádkozik a tetőn. Már leterítették az imaszőnyegüket, és most leborulnak kelet felé. Innen tudjuk, hogy ez pirkadati fény. Azonban van a képen keresztény templom, muzulmán templom, van keresztény templom átalakítva muzulmán templommá, minden van rajta. Ott a keresztény bazilika, amire raktak egy kupolát. Mindamellett az imádság nem válik lehetetlenné. Önmagában az imádságról szól a kép.
(Kép: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben)
Ez egy nagyon érdekes mű. A Panaszfal szent hely, egy vallásnak a legszentebb helye. A kép az imádságról szól, ami a valóság megvalósításának az egyik fő meditációja. Itt érdemes imádkozni, mégis nagyon kevesen teszik. Nyolc ember imádkozik, a többinek dolga van. Ami Ég és Föld között lejátszódhat az emberekkel, az itt mind lejátszódik, függetlenül attól, hogy ez egy szent hely. Itt vannak a koldusok, akik abból élnek, hogy másokért imádkoznak, ránk is néz az egyik. Itt vannak a nyomorékok, akik szintén pénzt koldulnak. Itt van a szépség, az uzsorás, itt van a bölcs, aki könyveket cipel. Aztán mások talán éppen a szépség árát beszélik meg. Vannak itt turisták az összes hiúságukkal, pénzükkel, zsugoriságukkal, nyomorúságukkal, nézik, ahogy mások imádkoznak. Bámészkodnak, seftelnek, házasságok köttetnek, ott van egy magyar vitéz, meg egy zuáv, egyszóval van itt minden, lényegét tekintve azonban az imáról szól a kép.
Térjünk vissza egy igen lényeges dologra, a valódi megindultságra, a nyomorúságon való megindultságra – erről szól ez a kép. Megindultság vagy van, vagy nincs, csakis rajtunk múlik – meditálni kell. A képen ott a nagy tömeg, akiknek erről fogalmuk sincs. Nekik a fal az fal. Nyomorúság van, szegénység van, gazdagság van, születés, öregség, betegség, halál van. Minden van, és akkor ott vannak néhányan a Panaszfalnál. Ez történik egy szakrális helyen és szakrális miliőben.
Itt is, a jelenlegi kiállítás helyén, ahol pillanatnyilag állunk, egy szakrális térben rendeztek kiállítást, ám mit hallunk? Fecsegést. Tehát ide sem imádkozni jönnek az emberek, hanem nézelődni. Magukat hozzák, és nem a valóságot keresik.
Szokták kérdezni, hogy Csontváry festményein miért van annyi torz arcú ember. Azért, mert ő a lelkeket ábrázolja.
Távolról nézzük meg még egyszer a képet, nagyon fontos, hogy az egész képet lássuk minél messzebbről. Kicsit hunyorítsunk, próbáljuk meg az atmoszférikus viszonyokat beszívni, és akkor lesz egy nagyon egyértelmű, nagyon erős benyomásunk.
Csontváry küldetése
Hanginstalláció:
„Egy háromszögletű, kis, fekete magot pillantottam meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: „Te leszel a világ legnagyobb napút* festője, nagyobb Raffaelnél.”
Meglepetésemben felfelé körülnéztem, nem-e az utcai házak emeletéről tréfát űz velem valaki, de senkit nem láttam, az ablakokat zárva találtam.
A 'legnagyobb' szó után a következő szót nem értettem meg. Kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.
A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólt; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magas hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.
Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nem csak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve.”
* – A „legnagyobb” szó után Csontváry az eredeti kéziratban üres helyet hagyott, s utólag írta be a „napút” szót.
(Kép: Fohászkodó üdvözítő)
Ez itt az ima. A kép alján vagyunk mi – nők nincsenek a képen, csak férfiak –, és fölöttünk van, aki imádkozik értünk. Ő fölötte pedig ott van a fény, a templom, isten háza, ahol már csak a fehér lények mennek be. Ez egy nagyon egyszerűen és szépen megfestett téma.
Abszolút alázat, szerénység van a képeken, melyhez szorosan kapcsolódik a töredelmes vallomás.
(Kép: Baalbek)
Csontváry ezt tartja a legfontosabb képének, a fő művének. Ez a kép egy meditáció. Buddhista, szufi, taoista meditáció. Szigorúan felépített kép, mely nagyon egyszerű, és egy dologról szól, az imáról.
Terítik a szőnyeget imához. Karavánok jönnek-mennek. Látjuk egy régi, római kori templom romjait. Az a templom arról a tizenvalahány méter hosszú, faragott kőről híres, amit ma sem tudnak megmozdítani. Hogy ez hogyan került oda, nem tudni. Az egész templomnak az alapja ilyen kövekből áll. Ez önmagában egy világ csodája. Egy ilyen kő látszik a képen. És ez ott van, nem csak lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Van róla egy konkrét leírás. Ez egy ilyen különleges templom. Tehát a templomnak megvan a maga története és a maga jelentősége.
Három síkból áll a kép, mondhatjuk, hogy hasonló a Tar-patakhoz. Van a meghitt emberközeli része, amivel könnyű azonosulni; lakóházak, emberek, tesznek-vesznek, jönnek-mennek, dolguk van, az egyik gerendát cipel, a másik utazik, a harmadik úgy tűnik, mintha éppen most terítené le az imaszőnyeget a tetőn, és ott a müezzin is a toronyban. Lényeg az, hogy különböző emberek emberi dolgokat csinálnak. Vannak elég exponált helyen állatok a maguk esendőségével, melyek szintén a mi lelkünk: ott a szamár meg a kis csacsi, legelésznek. A tevék is rendkívül esendőek. Gyerekeket látunk, tehát egy nagyon emberközeli világ ez, amivel igen könnyű azonosulni. Nem kell magyarázni – az ember nézi, és benne van. Egy falu élete ez.
Aztán van egy fölmagasztosult rész, a régi dicsőségünk része. Baalbek arról a nagy, fekvő kőről nevezetes, ami a bal oldalt álló lány feje fölött van. Egyetlenegy kő, amiről az előbb beszéltünk. Mai technológiával sem lehet odavinni, nem lehet tudni, hogy került oda. Ez a fölmagasztosult emberi teljesítmény. Már a megmagyarázhatatlant súrolja, amit az ember nem tud létrehozni, ám ezzel még nincs vége a képnek.
Fölötte ugyanúgy ott van a szivárvány rész, mint a Tar-pataknál. Ebben a pillanatban ott van, két perc múlva már semmi nincs belőle. Tökéletesen megfoghatatlan. Amikor a hegyek pirosak, fehérek, és az ég így megnyílik, ez egy bizonyos fényállás, ami egy-két percig tart, és nem látható minden nap. Ebben a pillanatban, most megvan. Tökéletesen megfoghatatlan, sem térben, sem anyagban, sem időben meg nem fogható. Mégis van, létezik, itt van. Rá tudunk hangolódni, mert az ember erre képes, ha fogják a kezét és segítik, természetesen.
Erről szól a kép. Valójában a fölső részt az alsó kettő nélkül nem értjük meg. Ha letakarjuk az alsó részt, semmit nem mond a fölső rész, a színeknek nincs értelme. Értelmezhetetlen. Kis felhőcskék vannak a sarokban, olyan mintha egy város lenne a hegyek között. Lényeg az, hogy ahhoz, hogy a fölső rész megjelenjen számunkra, ahhoz szükség van az alsó részre. De az alsó rész is teljesen értelmét veszíti a fölső rész nélkül.
És ott vannak megint az utak, nagyjából a templomba vezetnek. A templom jobb oldalán van egy kapu, ott láthatóak az emberek is. Akár be is lehet menni ott a templomba. Van a nagy arany fal, aztán egy árnyékos fal, és ott van egy boltíves kapu. Nagyjából odáig jut el az ember. A többi már teljesen más dimenzió, a többi már a szivárvány.
Igen ám, de ez idáig még mind csak szöveg volt. Most jön a feladat: rá kell hangolódni érzésben. Ha ez megtörténik, akkor értjük meg a képet. Próbáljuk kicsit elengedni, lenyugtatni a tudatot, és tényleg hangolódjunk rá arra, hogy mi is van ezen a képen! Ha ez sikerül, akkor nem hiába jöttünk el. Akkor jutunk el oda, amit a tárlatnézés legelején, a bevezetőben hallottunk, amit egy német professzor mondott: „Minél tovább nézem a képeit, annál többet értek meg arról, hogy mit jelent látni”. Ez a lényeg. Minél tovább nézzük a képet, annál többet, újat tudunk meg önmagunkról, arról, hogy mit jelent, ha valóban látunk. Ez a lényeg!
(Kép: Mária kútja Názáretben)
Ez a töredelmes vallomás képe, amikor az ember a szíve legmélyéből megbánja vétkeit. Erről szól ez a kép. Itt láthatjuk, hogy ez maga a csoda világa. Fény van és egy szakrális, transzcendentális tér. Körül minden hétköznapi, ám a kútnál az emberek és az állatok is isznak a vízből, a tisztulás vizéből. Jönnek szenvedően, és megisszák az áldás nektárját. Ez az egésznek a librettója. Különben Mária ruhájának csodálatos ereje van.
Csontváry a festményeivel különböző utakat mutat be: az elcsendesedés útját, a lodzsong útját, a valóságot, a meditációt, a megnyílást, a meditáció különböző technikáit. Ezek mind ismertek, és ebben a képben csúcsosodnak ki. Mária, a gyerekek, az ártatlanok, az állatok, az esendő lények, mind együtt vannak itt. Nézzük meg a tevét, az embereket – mind kiszolgáltatottak, esendők.
Van ott egy kis „nem tudni milyen” állat, aki a kútból iszik, egy kecskegida, egy nyuszifülű kisgida. Az pontosan ugyanaz a lény, aki a selmecbányai képen megy az úton. Azok vagyunk mi. Ha képesek vagyunk ráhangolódni, akkor jön a megnyílás, ha nem, akkor csak érdekes. Beszélünk róla, mintha valami lenne.
Az arany falból jön a víz, onnan átönti valaki ebbe a medencébe, itatja az állatokat. Ez a kegyelemnek, az együttérzésnek a cselekedete.
Így a legesendőbb lényegünkkel tudunk azonosulni – Csontváry ezt itt kiprovokálja –, és ekkor tudunk megnyílni, ekkor tudunk túllépni a szerepjátékainkon.
Tehát ez megint az ima. Itt ül Mária Jézussal, és itt vannak legelöl a kis esendő lények bevisznek minket a szent helyre. Mások is bemennek, és nézzük meg hogy jönnek ki? Mint az istennők, akik nektárt visznek a világba. Az már mindenkin magán múlik, hogy ezt mennyire mélyen éli meg. Itt megtisztul mindenki. Az arany falból jön a víz, és aki a medencébe önti, az Szent Józsefnek felel meg. Ő már az állatoknak is az együttérzés vizét adja. Ott jön a tisztulás vize, abból merítenek. Van, aki ruhát mos, van, aki vizet visz másoknak. Fájdalmas árnyként jönnek be az emberek, és ragyogó, csodálatos istennőkként mennek ki, akik nektárt visznek a világnak.
Részt venni a teremtésben, hozzájárulni, valamit hozzáadni – ezt jelenti az alkotás
Hanginstalláció:
„Manapság, amikor Európa helyzetét csak a gazdaság és a pénz mennyiségével mérik, egyetlen egy ember sincsen nálunk, aki látná, s aki a kultúránknak az alapjait vizsgálná, és amikor a virágokat szemléli, az elvetett magra is gondolna. Erős alap nélkül előbb-utóbb összedől a ház. Márpedig az alap az eredeti kultúra, az eredeti művészet. Tehetséges művész az, aki az élő perspektívát meg tudja csinálni. És ez a minimum az, amit ma a mozgóképekkel szemben lehet követelni.
Én, Kosztka Tivadar, a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam. Elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatba festményben átvihessem. Én már ismerem az utat, amelyet be kell járnunk. Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk. Az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.”
(Kép: Tengerparti sétalovaglás)
(Kép: Marokkói tanító)
Ami ezeken a képeken látszik, arról beszéltünk végig: az alkony – ami egy szellemi közeg, nem egy dolog, nem egy külső jelenség. Lelki-szellemi közeg, amiben megjelenik a csoda. Ez maga az alkony. Ezek már csodák, látomások. Ezek nem lovasok – ezek lelkek. Nagyon egyszerű, hogy miért nem lovak ezek: a lovaknak négy lábuk van, itt pedig szinte egyiknek sincs négy lába. A csodának pedig minek legyen lába? Nagyon egyszerű ez, csak érteni kell. De ezt érzik azért az emberek, mindenki megérzi.
Aztán persze vannak mindenféle magyarázatok: van aki a zodiákus tizenkét jelét magyarázza bele, de nem az a lényeg. A lényeg, amire mindig visszatérünk: az egy vonás.
Mi az az egy vonás ezen a képen, amire rá kell kapcsolódni? Egy rendkívüli csoda, az alkony csodája, a csodák spirituális közege. Ránk néz ez a szürke ló, kicsit csodálkozva, hívogat: „Érted? Látod? Érzed? Velem vagy? Jössz te is velem, be a csodába? Látod, ezek már benn vannak a csodában! Gyere!” – ezt mondja a ló.
Kicsit szívjuk be ennek az atmoszféráját. A tenger nagyon fontos – ha meditációban gondolkozunk, akkor a tenger a tudat tükre. A tenger előtt pedig itt vannak a jövő-menő gondolatok, amiknek akárhány lábuk lehet. Annak a sárga lónak csak egy lába van, a fehérnek kettő van, azoknak ott már három, valamelyiknek négy van. Ez egy belső kép.
A marokkói tanító című képen a spirituális mestert láthatjuk. A két képnek – Tengerparti sétalovaglásnak és a Marokkói tanítónak – hasonló szellemi tartalma van. Ugyanazok a színek, ugyanaz a forma, ugyanaz a piros szín van mindkét képen: a sziklán és a fejkendőn, a tanító homloka az égbolt... A tanító képe egy szellemi arckép. A szakálla vízesés. A kezének a hívogató gesztusa, ahogy fogja a könyvet, hívogat a csodavilágba, mint a ló a másik képen. Láthatjuk az azonosságot. Itt a próféta arcán keresztül lép be az ember a belső térbe, ez a csoda közege, a másik képnél pedig a tenger tölti be ezt a szerepet. Mindkét kép az egyik oldalon piros, másik oldalon kék színű. De ha nem érezzük, akkor ez belemagyarázás lesz. Ez nem egy portré. Az csak egy művészettörténész fejében merülhet fel, hogy ez egy arckép, az meg egy tájkép.
(Kép: A szerelmesek találkozása – szerelmespár angyallal)
Ez is egy mágikus pillanat. Már lement a Nap, de az égbolt még világít, és ez az, amikor megtörténnek a csodák, olyan varázslatos dolgok, mint például két ember találkozása. Csontváry még a pillanatot is odafestette. Azt mondják, hogy az egy pókháló, de hát nem biztos. Hogy kerülne oda egy pókháló? Az a pillanat – tessék, ébredjetek!
(Kép: Hídon átvonuló társaság – kis kép csacsival)
A híd mindig a „se itt, se ott” jelképe. A híd se ezen a parton nincs, se a túlparton, mégis van, létezik. Ami a hídon van, ami ott jön-megy, az egy különleges társaság. Az egy „se-nem-van, se-nem-nincs, mégis van, de nem úgy”. Vannak, de mégsincsenek. Lét és nemlét mezsgyéjén járnak. Ezeket Csontváry tudta, mert művelt ember volt. Keleten ezek sűrűn használt jelképek. Az út a tao, és mindenki használja.
(Kép: Titokzatos sziget)
A sziget is hasonló gondolat, mint a híd, sem ehhez a parthoz nem tartozik, sem a túlsó parthoz, mégis van. Pokol és mennyország határán van ez a sziget – béke, nyugalom, minden szép az egyik oldalán, ám vihar, sötétség van a másik oldalán, és mese van rajta.
(Kép: Magányos cédrus)
(Kép: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban)
Itt is el kell jutnunk az egy vonásig, hogy ez az egész most és itt tényleg jelentsen valamit. Lehet spekulálni, lehet elemezni pszichoanalízissel, hogy mi baja volt Csontvárynak, de ez mind mellékes, nevetséges.
Mind a két kép jelkép. És mit jelent az, hogy jelkép? Az pontosan ugyanaz, mint egy ima. Az ima egy jelkép, a jelkép egy ima. Ugyanaz a szerepe mindkettőnek. Jelkép az, aminek közvetítésével el tudunk jutni a valódi, végső természethez, a valósághoz. Az, ami a magyar népmesékben az égig érő fa, amin a kiskondás felmászik, és eljut a végső buddhaállapotba. De bármi lehet az a dolog, ami szükséges ahhoz, hogy az az állapot megszülessen.
Lazuljunk el, csináljunk egy sinét, nyugodjunk le, és kapcsolódjunk a képhez. Itt a rózsaszín háttér, amit nem lehet eltéveszteni.
Nézzük a táncosokat. Két tánccsoport van, nem egy. Az egyiknek ugyanolyan színe van, mint a hegynek, a másik sötét. Ez egy rejtett arc – nézhetjük vagy az egyiket, vagy a másikat; nem egy létező dolog, ugyanakkor nem is nem létező. Nem ítélkezünk, ez a lényeg. Bármi jön, nem ítélkezünk, nem mondjuk, hogy: ez van, ez nincs, vagy hogy „Ez jó, ez kívánatos, ez nem jó, nem kívánatos”. Ha meglátunk egy kutyát, akkor hétköznapi tudattal így gondolkozunk: „Milyen fajta? Ki a gazdája? Hány lába van? Hány füle van? Milyen színe van? Milyen szőre van? Hány éves?” Meditációban azonban még azt sem mondom, hogy „kutya”, hanem: „azt gondolom, látok”. Nem nevezem meg, hanem csak azt regisztrálom, hogy a tudatomban megjelent valami, egy vizuális jelenség. Ez a meditáció.
És pontosan erről szól ez a kép: függetleníteni tudjuk magunkat a gondolati ténykedéstől, és ha ez megtörténik, akkor nyílunk meg a valóságra. Ilyen egyszerű. Erről szólnak a rejtett arcok: ha akarom látom, ha nem akarom nem látom, akkor megszabadulok a dologi valóság bűvöletéből. Nyitottság – ezt gyakoroljuk évtizedek óta. A többi csak technika. Egyszerű: el kell jutni odáig, hogy ha az ember lenyugszik, akkor képes legyen a tudatát olyan állapotban tartani, hogy nem ítélkezik. Nem ítéli meg a dolgokat, akár kellemes, akár nem – akármilyen gondolat jöhet, nem ítéli meg. Ilyen módon a dologi valóságból meg tudunk szabadulni. Ha ez megtörténik, az maga a csoda. Nem alszunk, de nem is vagyunk aktívak. Nyitottak vagyunk.
Tehát A zarándoklás a cédrushoz egy nagyon fontos, nagyon komoly jelképet ábrázol. A fa minden kultúrában központi helyet elfoglaló jelkép. Ezzel Csontváry két különböző módon foglalkozik. Ezt le is írja. A cédrusok azért vonzzák őt, mert 5-6 ezer évesek. Rengeteg mindent láttak ennyi év alatt. A cédrus 3-4 ezer év után hozza csak meg az első termését, és utána még él 3000 évig. Ez egy elképesztően erős jelkép. Minden kultúrában és vallásban nagyon fontos. Nálunk a buddhista hagyományban a bódhifa a jelkép, a központi téma. A bódhifa alatt lehet megvilágosodni. A kereszténységben a keresztfa. A fának tehát transzcendentális jelentősége van. Csontváry is elővette ezeket a nagyon fontos jelképeket. Ami érthetetlen és megfoghatatlan általában mindenki számára, az az, hogy a lét és nemlét kérdését, a lét és nemlét mezsgyéjét kutatja. Ez pedig teljesen a buddhista, nem dogmatikus szemléletnek az alapállása. Ezekben a fő képekben is ezt kutatja. Egyébként a többiben is, csak itt kifejezett, egyértelmű jelképeken keresztül. Mi a fa, mint jelkép, és mi a világ együtt? Erről szól ez a két kép.
Csak ülni kell, és órákig nézni a képet. Analizálták mindenféle tekintetben, lélektan mentén, filozófiai, asztrológiai szempontból, számtalan módon elemezték a képeket, és nagyon sok jó dolgot vetettek föl az emberek, mindegyiknek megvan a maga összefüggésében a maga jelentősége. A lényeg, hogy az ember maga találjon rá arra, ami által érzi, hogy rá tud kapcsolódni a festő jelenére, az önmaga jelenében. Ez a lényeg, ezt kell mindig megtalálni, minden képnél erről van szó. A többi csak spekuláció.
Visszatérve a tánccsoportra, ez is egy pszichedelikus részlet, amelyet érdemes látni, és nagyon szembetűnő: a táncosok és a táncosok közötti alakok – ez a lét és nemlét ábrázolása. Ha ezt észrevesszük, akkor már úton vagyunk a megértés felé. Rózsaszín táncosok között vannak táncoló barna alakok, tehát a negatív formák. Ehhez kapcsolódóan már látjuk, hogy mi rózsaszín még a képen. Így aztán kezd beindulni a kép megértése, és ez csak a kezdet. Ugyanazt hozza a sötét és a fehér ló. Itt kezdődik a játék, lét és nemlét mezsgyéje. Mi a létező, mi a nem létező? Mitől függ, hogy valami létezik, vagy nem létezik. Hát, ez a nagy kérdés! Ha a néző nem elég nyitott, és nem veszi ezt észre, akkor nincs semmi.
Mindezek csupán irányelvek – ha nincs meg a tényleges ráhangolódás, akkor az egész csak szó marad.
Az igazi tárlatlátogatás pedig most kezdődik. Mindenki maga elmegy, és megkeresi azt a képet, ami tetszik neki. A bevezetés megvolt. Ha most elmegyünk haza, akkor nem lesz semmi eredménye annak, hogy itt jártunk. Most kezdődik a terepmunka.
A gyöngéd tudat esendő, és ha fölfedezzük önmagunk esendőségét, akkor ezen keresztül tudunk belépni a varázslatba, mert akkor már nem játszunk szerepeket önmagunk előtt.
VÉGE